A Bauhausnak fennállása alatt, azaz 1919 és 1933 között, 1250 növendéke volt, közte nem kevés külföldi.

Mostanság gyakran felmerül a kérdés, milyen sorrendben érdemes ismerkedni Tarr Béla filmjeivel. Adódik mindjárt az evidens megoldás, haladni az elsőtől az utolsó felé. De az időtartama okán általános nyugtalanság övezte Sátántangó ugyancsak ideális kiindulópont (moziban). A regény cselekményét, időkezelését, figuráit, lehet mondani, hűen megőrzi Tarr, apró változtatásokkal él csupán, ettől persze a film külön világ, de ez az alkotás fogadható be legkönnyebben az ő, illetve Krasznahorkai László munkásságában járatlan néző számára.

Az üres térben mértani ábrákat mintázó hatalmas, parabolaszerű fehér tárgy lebeg, tán magát az univerzumot szimbolizálva.

Hogy múlik az idő! – emlegették nemegyszer a nagy orosz mozdulatlanságban Alfonzó híres Csehov-paródiájának a Ványadt bácsinak szereplői. Vladiszlav Troickij Gogol rendezése alatt óhatatlanul is eszembe jutott Alfonzó feledhetetlen jelenete, mivel Gogol színműve az orosz származású rendező, Vladiszlav Troickij interpretációjában még a Csehov-darabokhoz képest is igen komótosan indul.

A kilencvenes évek végétől egyre élénkebb tudományos érdeklődés fordul a tömegkultúra felé. Mind a pedagógiai, mind az akadémiai szféra belátta, hogy a globalizáció jegyében történő megújulásához az elit vs. populáris dichotómia lebontásával kell újragondolnia a kultúra fogalmát. Szinte már közhelyes a média társadalmunkban betöltött meghatározó szerepére történő rámutatás, ám ezek a kritikai megnyilatkozások jobbára megmaradtak még morális előítéletek visszamondása szintjén és nem törekszenek a jelenség értő elemzésére, valamint a leszűrt tapasztalatok pedagógiai feldolgozására.