A Fónagy–Podolák-tengely: nemzeti érdekek az energiapolitikában

Az elmúlt kormányzati ciklusban akadt egy terület, ahol többször is példás együttműködés valósult meg a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki erő között. A Fidesz és az MSZP nagy egyetértésben, vita nélkül szavazott meg – olykor a kormánnyal is szembemenve – olyan jogszabályokat, amelyek meghatározhatják a magyar energiapiac jövőjét. Az elmúlt négy esztendőben talán semmi sem működött olyan olajozottan a politikában, mint a hasonló kooperációkat összehangoló Fónagy–Podolák-tengely. A történetből egy olyan „pártfüggetlen” energiapolitika rajzolódik ki, amelynek logikáján várhatóan az új kormány sem akar (vagy tud) változtatni.

Alapvetően kétféle úton lehet eljutni oda, hogy valaki politikusként az energiaipar csúcslobbistájává váljon. Az egyik lehetséges ösvény a nagyiparból vezet a politikába (erre nemcsak a Fónagy–Podolák páros a példa, hanem az európai atomlobbihoz sorolt Herczog Edit is: ő olyan vegyipari-kozmatikai multiknál kezdte civil pályafutását, mint az Unilever, az ICI és a National Starch Chemical).

A másik csoportba azok tartoznak, akik éppen az energiaügyet használják fel annak a tekintélynek és szakmai háttérnek a megalapozására, ami a politikai életben a gyors előrehaladáshoz kell. Aki látta Eddie Murphyvel a Gentlemanust, annak nem kell hosszasan magyarázni a figurát. Magyar viszonylatban Gyürk András számít az „energiapolitikai yuppie” típuspéldájának: friss európai parlamenti képviselőként rögtön az energiatematika mellett kötött ki, és azóta a politikai karrierje töretlenül szárnyal.

Az „oldschool” energiapolitikusok más eszközökkel dolgoznak. Podolák György, az MSZP egyik legnagyobb tekintélyű (most már csak volt) képviselője szerint ha neki egyszer valamiért hálás lesz az utókor, az a kivételes konszenzusteremtő képesség lesz. Mint lapunknak kifejtette, a parlament gazdasági bizottsága volt talán az egyetlen szakbizottság az elmúlt két ciklusban, ahol a rövid távú politikai érdekek nem írták felül a szakmai szempontokat.

Tény, hogy ebben a testületben súlyos – az ország minden lakosát érintő, sok százmilliárdos finanszírozási igényű – témákról tudtak konszenzusközeli megállapodások születni, és ez más, hasonló jelentőségű ügyekben nem fordult elő nyolc év alatt. Ugyanakkor az is nehezen tagadható, hogy a már-már a normalitás látszatát keltő együttműködésekben is volt politikai logika. Az ok, ami miatt a 2006 óta úgyszólván kommunikációképtelen kormánypárt és az ellenzék többször is meg tudta találni a közös hangot, meglehetősen materiális: mindketten fontosnak tartották, hogy a „nemzetnek” nagy, erős és profitábilis energiacégei legyenek.

Podolák György
Podolák György

Ezért a célért két politikus tett mindenki másnál többet: a szocialista PodolákGyörgy és a fideszes Fónagy János. Bár az ellenkező oldalon állnak, a múltjuk, a szakmai hátterük nagyon is hasonló, s ez a közös gyökérzet talán magyarázatot kínál arra, hogy miért ők vállalták magukra az energialobbi előretolt helyőrségének szerepét.

Podolák György a szocialista nagyipar egyik fellegvárában, Csepelen szocializálódott. A Csepel Művekben kezdett esztergályosként, majd a cégcsoport kerékpárokat gyártó vállalatánál lépegetett egyre feljebb a ranglétrán, miközben érettségit és iparpolitikusi diplomát is szerzett. A nyolcvanas évek végén már vezérigazgató volt, ő alapította meg az első, vegyes vállalati formában működő amerikai-magyar termelőcéget, a Schwinn-Csepel Kerékpárgyárat. 1998 óta MSZP-s képviselő, a gazdasági bizottság elnöke volt, és az energetikai albizottságot is vezette. Céltudatos, de kompromisszumkész politikusnak tartják (azaz minden olyan kompromisszumra hajlandó, ami az általa képviselt politikai célokat nem veszélyezteti).

Amíg Podolák Csepelen, kollégája, Fónagy János a nehézipar másik bölcsőjében, Ózdon szívta magába azt a mentalitást, amit a legpontosabban a GM egyik korábbi vezérigazgatója fogalmazott meg: „Ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak is.” (Aki a szocializmus évtizedeiben valamelyik acélvárosban dolgozott, könnyen hihette azt, hogy ami jó Csepelnek, Ózdnak, Diósgyőrnek, Dunaújvárosnak, az jó az országnak is – erre a hiedelemre épült az egész rendszer.) Fónagy János szintén mélyről indult, legalább is erre utal, hogy egyetemi évei alatt is fizikai munkából tartotta fent magát. 1966-ban szerzett jogi doktorátust az ELTE-n. Volt vezető jogtanácsos, gazdasági vezérigazgató-helyettes és marketingigazgató is az Ózdi Kohászati Művekben, miközben természetesen a pártnak is tagja volt. A rendszerváltás után az egyik utódcéget ügyvezette, egészen 1998-ig, fideszes politikai pályája felíveléséig.

Fónagy és Podolák eddig szinte napra ugyanannyi időt töltött a nagypolitikában, de az előbbi a mostani ciklusban is aktív marad. Ő testesíti meg a folytonosságot pártja szakpolitikusai között: olyan ember, aki mindig tekintélyes posztra kerül (a második vonalban), nem utolsósorban azért, mert a gazdaság mellett a mindenkori ellenzék is elfogadja tárgyalópartnerül.

A kézfogástól a voksolásig

Ha valaki legalább átlagos mértékben érdeklődött a politika iránt 2006 és 2010 között, annak talán nem kell bizonygatni: amikor a Fidesz ebben az időszakban fontos gazdasági ügyekben együtt szavazott az MSZP-vel, azok bizony rendkívüli esetek voltak. Az alkalmi konszenzusok sosem valamelyik kiemelt nemzetpolitikai téma (oktatás, egészségügy, népesedés) kapcsán alakultak ki. A legfontosabb találkozási pontnak az energiapolitika bizonyult: a lex Mol, a paksi atomerőmű bővítése vagy a Fónagy–Podolák-törvénynek nevezett „saláta” problémamentesen megkapta a többségi támogatást, akkor is, ha közben nem volt beszélő viszony a kormánypárt és az ellenzék között. Ez két dolgot jelenthet. Vagy az energiavállalatok monopoljogainak megőrzése a legfontosabb nemzeti sorskérdés a mai Magyarországon, vagy pedig az energiaipar tud valamit, amit más érdekcsoportok nem: képes rávenni a pártokat, hogy a saját pillanatnyi politikai szempontjaikkal szemben más, külső érdekeknek adjanak elsőbbséget.

– A gazdasági bizottságban volt egy alapelvem, amihez mindvégig igyekeztem tartani magam – fogalmaz Podolák György. – Az őrjöngő, sokszor csak a közönségnek szóló politikai vitákat megpróbáltam a parlamenti porondra szorítani, és arra törekedtem, hogy mi csak szakmai kérdéseket tárgyaljunk, szakmai megközelítésben. Ezt mindenkivel sikerült elfogadtatni, még az SZDSZ-szel is, akikkel egyébként a legtöbb vitánk volt már akkor is, amikor még benne voltak a koalícióban – hangsúlyozza az MSZP-s politikus, megerősítve azt a vélelmet, hogy az energiaügy az egyik olyan terület, ahol a képviselőket elválasztó törésvonalak nem feltétlenül a kormány–ellenzék beosztást követik. – A bizottsági munkán belül az energetikai albizottság igényelte a legtöbb teendőt, az energiapolitikát a kormányzati előterjesztéshez képest szinte teljesen átírtuk, figyelembe véve a szakma nézőpontját – folytatja a múltidézést Podolák.

A képviselő szerint a legfőbb irányt az állami tulajdon- és befolyáskoncentráció erősítés jelentette – mindezt egy olyan időszakban, amikor az EU-ban a monopóliumok lebontása és az állam piackorlátozó lehetőségeinek a szűkítése volt a szabályozás első számú célja. Mint Podolák György lapunknak elmondta, a villamosenergia-iparban – a „kiskereskedőkön” kívül a teljes vertikum állami tulajdonban maradása miatt – viszonylag könnyű dolguk volt, de a gázszektorban is igyekeztek növelni az állam mozgásterét, legalább a tározók és a szállítás területén. – A paksi üzemidő-hosszabbítással nem volt gond, ebben szinte teljes az egyetértés a pártok között. A lex Mol már valamivel bonyolultabb ügy. Itt azt a szakmapolitikai alapelvet igyekeztünk érvényesíteni, hogy az energetikában szükség van két erős, a multikkal versenyképes nemzeti vállalatra. Ebben a körben aMolt is nemzeti vállalatnak tekintjük, azon az alapon, hogy itt a székhelye, itt adózik. A jogszabály kétharmados többséggel ment át, amire ma is büszke vagyok.

Fónagy János
Fónagy János

A bizottság leglátványosabb tette azonban kétségkívül a Fónagy–Podolák-törvényként emlegetett javaslat elfogadtatása volt, hiszen azzal gyakorlatilag a teljes kormányzati energiapolitikát az alapokig átszabták. A fő szándék az MVM szétszedésének megakadályozása, az áramszállítást és a rendszer vezérlését bonyolító cég (a Mavir) leválasztásának megelőzése volt. Ezt a kormányzati előterjesztésű szétválasztási koncepciót a jelek szerint a kormány is csak félszívvel (az uniós elvárások, illetve az SZDSZ „kedvéért”) támogatta, de a tervnek a kabineten, illetve az MSZP-n belül is számos ellenzője volt (ahogy Podolák György kérdésünkre megfogalmazta: „az MSZP szakmai stábjának nem volt jó véleménye róla”). A terv furcsa erővonalak mentén osztotta meg az energetikai ágazatot. Az MVM és érdekkörei látványosan ellenezték, a külföldi tulajdonban lévő energiacégek támogatták, az állami energiapolitikát megjelenítő hatóságok (mint a MEH vagy a GVH) pedig ezt nevezték a hazai energiapiac és a fogyasztók szempontjából kedvezőbb megoldásnak.

– Hosszú távú energiastratégiai szempontjaink voltak, ennek érdekében vállaltuk fel az erőteljes konfl iktust a kormánnyal, a miniszterelnökkel. Az elképzelés lényege az volt, hogy a szállítási-elosztási és a kereskedelmi tevékenység szétválasztása csak pénzügyi-számviteli értelemben történjen meg, de a vállalat vertikális szétdarabolására ne kerüljön sor. Ez azért fontos, mert az MVM a mi helyzetértékelésünk szerint csak ebben a formájában tud versenyképes szereplő maradni a térség iránt érdeklődő multinacionális energiacégek mellett – hangsúlyozza a politikus.

A két tábor között az alapvető nézetkülönbséget az jelenti, hogy az egyik szerint egészségtelen, a másik szerint viszont nélkülözhetetlen, hogy egyetlen nagyvállalatnál összpontosuljanak az áram nagykereskedelmével, szállításával, az energiaszállító rendszer kapacitási és hozzáférési jogosítványaival kapcsolatos hatáskörök. Természetesen vállalati szemszögből ez egy ideális, álomszerű helyzet (én diktálom, hogy az összes többi piaci szereplő milyen feltételekkel fér hozzá az általam is gyártott termék elosztási csatornáihoz), ám a piaci versenyt nem igazán ösztönzi, a fogyasztók kiszolgáltatottságát pedig kifejezetten növeli. Ha az MVM legfelső szintjein születhetnek döntések arról, hogy ki építhet szélerőművet, ki csatlakozhat erőművével a vezetékhálózathoz, milyen ütemezési és árazási szisztémában dobhatja piacra a nála termelt áramot, miközben ugyanez az MVM maga is aktív például a szélerőművek építésében, az a többi piaci szereplő számára meglehetősen bizarr szituáció. De talán még bizarrabb, ha ezt a konstrukciót nemzeti érdeknek nevezzük.

– Ezek szerint az is nemzeti érdek, hogy bizonyos gazdasági csoportoktól az állam a kötelező áramátvételi rendszer (KÁT) keretében speciális áron vásárolja meg az áramot, és ezt az extraprofitot a fogyasztók az áramárban elbújtatva kötelezően megfizessék – mondja erre egy független, korábban az államigazgatásban dolgozó energetikus. Merthogy a törvényjavaslatban erre, a KÁT kibővítésére is sort kerítettek.

A kötelező átvétel valójában olyan megemelt átvételi árat jelent, amellyel – német mintára – eredetileg a megújulóenergia-források használatával járó pluszköltségeket kívánták ellensúlyozni. Mára azonban erre már alig emlékszik valaki, a KÁT-ba rengeteg olyan energiatermelő létesítményt belobbiztak, amelyeknek semmi közük amegújuló energiához (például gázmotoros és szenes erőműveket meg a kapcsolt energiatermelésben is érdekelt távfűtőket). Most úgy áll a dolog, hogy az energiaiparban az érdekérvényesítési képesség fokmérője – és egyben a gazdasági eredmény legfőbb feltétele – az lett, hogy ki mennyit markolhat a KÁT-ból.

A kezdetben 20-30 milliárdos KÁT-keret jelenleg már évi 150 milliárd forintot mozgat, és ebből akár a 40 milliárd forintot is elérheti az a növekmény, amit a fogyasztók (az áram árában) a Fónagy–Podolák-törvény miatt kénytelenek kifizetni. Ennek a pénznek csupán a 6-8 százaléka jut a KÁT eredeti céljainak megfelelően a zöldenergiára – a többiből az áramfogyasztók az energiaszektor magyar és multinacionális nagyvállalkozóinak (Kapolyi Lászlótól Demján Sándoron át a francia Dalkiáig) a profitját támogatják. Az persze lehetséges, hogy a KÁT-kassza kibővítése nagyon is (nemzet)stratégiai célokat szolgált: ez volt az ára annak, hogy a piaci szereplők szó nélkül tudomásul vegyék az MVM áramelosztási monopóliumának törvényes meghosszabbítását.

A KÁT-reform 2009 szeptemberében kezdődött. Podolák György ekkor jelezte azt a szakmai igényt, hogy a közintézmények számára gázmotorral hőt termelő berendezéseket is be kellene vonni a KÁT-hosszabbításba (vagyis lehetővé kéne tenni, hogy legalább 2015-ig emelt áron adhassák el a hő mellett termelt áramot – értelemszerűen azért, hogy az érintett intézmények ezáltal olcsóbban jussanak hőenergiához). A MEH komolyan vette saját szerepét, és konkrét kritériumokat fogalmazott meg, amire erőteljes politikai tiltakozás volt a válasz: az érintett polgármesterek azzal álltak elő, hogy ha nem lesz széles körű hosszabbítás, akkor 2010 végén a távhőellátás jelentősen megdrágul. A MEH-ben megfogalmazott kritériumrendszer kétségkívül a hőtermelők egy igen széles körét kiejtette volna a KÁT-ból, ám azt senki sem bizonyította be, hogy ez dráguláshoz vezetne – máig vita tárgya, hogy a kiemelt átvételi árban kapott támogatás eljut-e a távhőfogyasztókig.

Tisztázásra vár az is, hogy hogyan jöhetett létre az az alkalmi nagykoalíció, amely az említett törvénymódosítás megszavazását lehetővé tette. Ugyanilyen izgalmas Fónagy János szerepe, aki a kormányzati energiapolitika rendszeres bírálójának számított ugyan a parlamentben, és több kormánykezdeményezést siklatott ki (sokszor Podolákkal összefogva), mint bárki más az ellenzék soraiból, ám tavaly novemberben, közvetlenül a választási kampány startja előtt már aligha vállalhatott fel saját szakállára egy ilyen látványos kooperációt a szocialistákkal. A törvényjavaslat közös beterjesztéséről a Fidesz legmagasabb szintjén született döntés. Az erről szóló konzultáció során három ok szólt a Fónagy–Podolák-javaslat mellett: borsot lehetett törni a Bajnai-kormány orra alá, kedvezni lehetett a távhőszolgáltatóknak (ami a távhőár leszorításának esélye miatt közvetlen politikai érdek lehet), és a Fideszhez ideológiailag is közel áll az a gondolat, hogy erősítsék meg a „nemzeti” energiacégeket, fenntartva a lehetőségeket az energiaárak minél közvetlenebb kormányzati befolyásolására.

A kooperáció kimunkálásában ismereteink szerint kulcsszerepe volt László György energetikai szakértőnek, a Magyar Távhőszolgáltatók Szakmai Szövetsége elnökének – ő magyarázta el a politikusoknak, hogy a közelgő választások előtt „meg kell védeni” a távhőpiacot. Hogy mindez a Fidesz vezérkara részére is egyértelmű legyen, abban Bencsik János, Tatabánya polgármestere (és újabban a Fidesz főenergetikusa) is közreműködött. Ezután a parlamenti többség megszervezése már rutinmunka volt. Kormánypárti parlamenti képviselő informátoraink szerint a Fideszben a vezetők döntése után nincs különvélemény (ami a külvilág számára is egyértelművé vált, legkésőbb a Mádi-ügyben), „a frakciótagok úgy lettek kiválasztva, hogy ne akadékoskodjanak”.

Az MSZP-ben ez az előző ciklus során nem volt ilyen egyértelmű, ám az bizonyos, hogy ha egy gazdasági természetű törvényjavaslat élvezte Podolák György és Puch László (a gazdasági bizottság előző elnöke) támogatását, akkor azt a képviselők különösebb vita nélkül megszavazták. Podolák György szerint egy-egy képviselői javaslat támogatottsága elsősorban attól függ, hogy kinek mekkora szakmai és politikai tekintélye van saját frakciójában. – Számtalanszor szavazott mellettem a frakció a kormány ellen – hangsúlyozza Podolák, azt is megjegyezve: a képviselők tudták, hogy azok a dolgok működnek, amihez ő a nevét adja. Ha pedig menet közben úgy látja, hogy a javaslat szövege rossz irányban változik, akkor „leveszi róla a nevét”, ami a kormány számára is komoly fegyelmező erőt jelentett. – Az energiaügyek fontosabbak annál, hogy kizárólag pártszinten lehessen róluk dönteni. Itt a magyar gazdaság jövőjéről, az egész országról van szó, felül kell emelkedni a pártérdekeken. Lehet ezt a munkamódszert kritizálni, sokan meg is tették. Ilyenkor mindig azt feleltem: talán az a baj, hogy a képviselők alkotnak törvényeket? De hiszen ez a feladatunk, mi vagyunk a törvényhozó hatalom – hangsúlyozta.

Kinek az érdeke?

Az általunk megkérdezett szakértők úgy vélik: az MVM-nek nemcsak azért jobb, ha a Mavirt a saját kezében tudhatja, mert így rálátása van az egész villamosenergia-szektorra, hasonlóan fontos szempont az is, hogy a rendszerirányító hatalmas eszközállományát is birtokolhatja. Ez lehetne akár nemzeti érdek is, az viszont valószínűtlen, hogy a Magyar Energiahivatal (MEH), a GVH és a szakminisztérium kevésbé kompetens nemzet érdekeinek azonosításában, mint két parlamenti képviselő. Azt pedig végképp nehéz elképzelni, hogy amikor az említett kormányhivatalok (a teljes szakmai apparátusukkal) még csak az új szabályozás alapjait adó uniós jogszabállyal ismerkednek, két honatya már egy komplett, a szükséges hatásvizsgálatokat is tartalmazó (mellesleg a kormány álláspontjával ellentétes) törvényjavaslatot is össze tud állítani. Ráadásul idő előtt, hiszen az uniós rendelkezést csak 2011-re kellene a magyar jogba átültetni.

A lobbigépezet hatékonyságának érzékeléséhez tanulságos rekonstruálni a jogszabály megszületésének történetét. Brüsszelben tavaly szeptember elején vált véglegessé a 3. energetikai csomagnak nevezett szabályozás, benne az unbundlinggal, vagyis a rendszerirányítás, az energiatermelői és -kereskedői tevékenység szétválasztásával. Az irányelv alapján erre háromféle megoldás lehetséges: a teljes tulajdonosi szétválasztás, a vertikális integráció (tulajdonlás nélkül), valamint az azonos tulajdonosú, de jogilag, szervezetileg és irányítási szempontból elkülönített cégstruktúra (vagyis az ITO-modellt). Információink szerint szeptember végén Podolák György megbeszélést kezdeményezett a kormánnyal, megtudakolandó, hogy a kabinet hogyan képzeli el a szétválasztást. Az egyeztetésre a képviselő már konkrét elképzeléssel érkezett: szerinte az ITO-modell alapján kell a folyamatot levezényelni, vagyis az MVM és a Mavir, illetve a Mol és a Földgázszállító Zrt. tulajdonosi szempontból egyben marad.

A szakminisztertől a MEH kapott felhatalmazást, hogy október végére készítsen egy javaslatot (de nem törvényszöveget) forgatókönyvvel, időtervvel, hatáselemzéssel. A hivatal álláspontja az volt, hogy tisztán szakmailag a legtöbb szempont a teljes szétválasztás mellett szólna, de a MEH számára ennél is fontosabb, hogy valódi alternatívák alapján, az összes lehetőséget és hatást végiggondolva szülessen meg a szabályozás, meghagyva a tulajdonos döntési szabadságát (ahogyan azt az uniós irányelv is előírja). Podolák forrásaink szerint ígéretet kapott, hogy a kormány legkésőbb november közepére előáll egy törvényjavaslattal (a határidőt a MEH szakértői irreálisnak nevezték).

Mivel a szöveg a jelzett időre nem készült el, Podolák György a késedelemre hivatkozva előállt saját, részletes, szövegszerű javaslatával. Úgy tudjuk, a MEH azonnal jelezte, hogy a szöveg nem felel meg az említett irányelv elvárásainak, ennek ellenére néhány napon belül – szinte szó szerint ugyanabban a formában – a kormány asztalán volt a Fónagy–Podolák-törvényjavaslat. Ezután újabb megbeszélés következett, amin Podolák György mellett aMol, az MVM, a gazdasági tárca és aMEH szakértői vettek részt. Információink szerint a képviselő egyértelművé tette: ha a kormány nem nyújtja be a hónap végéig a maga javaslatát, akkor a Fónagy–Podolák-törvény kerül a parlament elé.

Mivel kormányzati részről ekkor már nem hangzott el semmilyen ígéret – a Mol és az MVM képviselői viszont jelezték, hogy nekik fontos lenne a felkészüléshez, ha a törvény mielőbb megszületne –, már csak annyi nyitott kérdés maradt, hogy még az év vége előtt sor kerülhet-e a végszavazásra. Ekkorra azonban a kormány és a MEH aktivitása is érezhetően csökkent (az utóbbi képviselői például a javaslat bizottsági vitájában sem vettek részt), így az egyedül az ITO-modellt tartalmazó szöveg gyakorlatilag zöld utat kapott. Hogy miért, azt a javaslat támogatói informálisan is csak olyasfajta érvekkel indokolták, hogy a közös tulajdonban tartás egyfajta védelmi vonalat jelenthet az orosz tulajdonszerzési kísérletek ellen. Fónagy János kifejezetten azzal indokolta fellépésüket, hogy a túlságosan gázfüggő magyar energiaszektorban nemzeti érdek az állami tulajdonú energiacégek egyben tartása és megvédése.

Az viszont mára már kiderült, hogy a sürgősségi érv nem állta ki az idő próbáját: az érintett cégek már jelezték, hogy az eredetileg tervezettnél sokkal több pénzre és időre lesz szükségük a felkészüléshez. Időközben az is világossá vált, hogy az elfogadott törvény tartalma Brüsszelből nézve nehezen elfogadható, amiről a külügyi, az igazságügyi és az energetikai tárca, illetve a nemzeti vagyonkezelő vezetői már írásban is értesülhettek.

Arra a kérdésre, hogy az energiaipar miért a politikusoknál, és miért nem a kormánynál lobbizott a törvényért, az összes (kormánypárti, ellenzéki, kormányzati és hivatali) interjúalanyunk ugyanazt válaszolta: azért, mert ez volt a könnyebbik út. Ahhoz, hogy egy javaslat átjusson az érintett szaktárcák szűrőjén, adott esetben többtucatnyi minisztériumi illetékesnek és hivatali szakértőnek kellene közös álláspontra jutnia, ami időben mindenképpen elnyújtaná a folyamatot. Így viszont csak egy-két politikai aktorral kellett érdemben tárgyalni, és alig két hónap alatt megszületett az ipar igényeit kielégítő jogszabály.

Az energialobbi érdekérvényesítő képességének változatlanságát jól jelzi a legfrissebb fejlemény, a szélenergia-tender megfúrása: az előző kormányzat által kiírt, az új szélerőművek építését átlátható feltételek mellett lehetővé tevő pályázat kritériumait – napokkal az eredményhirdetés előtt – a nemzeti fejlesztésiminisztermegváltoztatta (a volt kormánypárt hallgatása mellett), független szakértők szerint azért, hogy a tendert a túljelentkezés ellenére könnyebb legyen eredménytelennek nyilvánítani. A módosítással a „hagyományos” energiaszektor nyer, hiszen nem kell új szereplőkkel osztozni a piacon és a KÁT-kasszán.

Apró dolgok talán változnak – mostanában az ellátásbiztonság a kormányzati szlengben már nemcsak új gázvezetékek építését jelentheti, hanem akár az energiahatékonyság növelését vagy a megújulók fokozottabb alkalmazását is –, de az energiapolitikát változatlanul távol tartják a demokrácia játszótereitől. Itt garantált a jogfolytonosság: a legfontosabb energetikai döntések továbbra sem a parlamenti ülésteremben születnek.

„Üveggyöngyökért” kapnak támogatást

Az üggyel kapcsolatban az – akár közvetlen, akár áttételes – pártérdekszolgálat (pártfinanszírozás) lehetőségét Podolák György határozottan visszautasítja. – Gondolják, hogy ha nekem a pénzfelhajtásban bármi szerepem lenne, akkor most nem a parlamentben ülnék? – jegyzi meg a képviselői széksoroktól májusban búcsúzott politikus.-

A klasszikus korrupció az energiaiparban valóban ritkaság, láthatóan nincs is rá szükség. Az érintett cégek „üveggyöngyökért”, azaz relatíve apró gesztusokért kapják meg a politikai támogatást. Ahogy Tóth István János gazdaságszociológus, az MTA Közgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa fogalmaz: annyi pénzt, amennyi „sikerdíjként” járna az energiacégektől a Fónagy–Podolák-törvény nyomán elkönyvelt előnyökért, a pártok egyszerűen nem tudnának felszívni, még akkor sem, ha minden vezetőjük Bentley-ben ülne. Azt viszont ő is megerősíti, hogy a hasonló ügyekben (a viszonzás természetétől függetlenül) hatalmas a korrupciós kockázat.

– A hatvanoldalas törvényjavaslat 66 percig tartó vitája nyomán tízmilliárdos nagyságrendű támogatást juttattak egy jól körülírható vállalati körnek ugyanazok a politikusok, akik egyébként – például az iskolabezárások vagy a vasúti szárnyvonalak felszámolása kapcsán – százmilliókról is képesek több éven át elvitatkozni – hangsúlyozza Tóth István János. Szerinte nyilvánvaló, hogy mindez professzionális lobbizás eredményeként történt, ami önmagában nem is jelentene problémát. – Minden érdekcsoport szeretné befolyásolni a politikát, ezzel szembe kell nézni. Akkor van baj, ha a befolyásnak nincsenek intézményi fékjei – ekkor ugyanis a hatás korlátlan lesz, azaz gyakorlatilag megvásárolnak törvényeket – szögezi le, hozzátéve: a legbiztosabb fék az átláthatóság lenne. – A MEH a saját álláspontját alátámasztó számításokat kitette a honlapjára.

Innen tudjuk például, hogy mennyivel lett drágább az áram a Fónagy–Podolák-törvény miatt. Ugyanakkor a lobbisták számításait senki sem látta: ha akarom, elhiszem, hogy olcsóbb lesz a távhő az elfogadott törvényszöveg nyomán, de bizonyíték nincs rá – állítja a gazdaságszociológus. – Amikor egy gazdasági támogatásról vagy egy piaci előny törvénybe foglalásáról születik döntés, akkor valójában egy korlátozottan rendelkezésre álló közjószág elosztása történik. Ennek az elosztásnak esetünkben ismeretlenek a szempontjai. Pedig az lenne a méltányos, ha az adóés számlafizetők is tudnák, hogy pontosan kinek kedvezünk – vélekedik a gazdaságkutató. Szerinte az ilyen esetekben a kormányzat dolga lenne képviselni az adófizetők érdekeit. A hatékony kormányfellépés híján a „kilobbizott” törvények hosszú távon eltérítik a piaci racionalitástól a profitok eloszlását: jobban megéri a politikusokkal golfozni-vadászni-cseverészni, mint a kutatás-fejlesztésbe, az erőmű-korszerűsítésbe, a környezetvédelembe fektetni. És ezen a ponton már túlságosan nagy az esélye, hogy sérül a nemzeti érdek.

A cikk az Energia Klub „Energia Kontroll” projektjének keretében, a Társaság a Szabadságjogokért Oknyomozó programjának együttműködésével, az Open Society Institute és a Trust CEE támogatásával készült.

Tóth István János
Tóth István János
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.