A becsapott pentito halálos ítélete

Robert Yugovich írói álnéven egy vajdasági magyar férfi önéletrajzi könyvet írt arról, miként lett a délszláv háborúk idején a szerb hadseregbe besorozott 18 éves fiúból dezertőr, majd Magyarországon bűnöző, évekkel később a rotterdami központú szerb maffia biztonsági főnöke, végül pedig bűnbánó maffiózó, pentito. Könyvének végén Yugovich nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar hatóságok elárulták őt. Megszegték a vele kötött alkut, nyilvános tárgyaláson azokkal együtt állították bíróság elé, akiket az ő vallomásával buktattak le. Kitették a tanúvédelmi programból, megszégyenítették a gyermekeit, életveszélybe sodorták Szerbiában élő szeretteit. Most Strasbourgtól vár elégtételt. Szeptember 17-e után várható a bíróság ítélete.

Robert Yugovich története már könyve első olvasásakor felháborított. Legalábbis az utolsó fejezetek, ahol arról ír, miképp rúgták fel a vele kötött megállapodást a magyar hatóságok és mondták ki ezzel egyszersmind a halálos ítéletét. Ha ez igaz – botrány, és jó lenne tudni, kik a felelősök, kik miatt kiálthatja szét a könyvén keresztül Robert Yugovich országnak-világnak: „nehogy eszetekbe jusson megállapodni a magyar rendőrséggel bármiről is, mert át lesztek verve”! De az is botrány, ha egy szó sem igaz az egészből, ha mindez csupán a szerző agyszüleménye. Több mint egy éven át próbálkoztam hivatalosan és kerülőúton a rendőrségtől megtudni, kicsoda Robert Yugovich; már ahhoz képest, amit ír és állít magáról. Hiába. Igaz, hogy felmondták a vele kötött alkut?

Na erre kaptam választ, nevezetesen, hogy tudhatnám, az amerikai filmekben van vádalku, nálunk csak megállapodás van. Attól kezdve már csak úgy tettem fel a kérdést, hogy „tényleg átverte a magyar rendőrség, vagy esetleg az igazságszolgáltatás más szereplői annak a könyvnek az íróját”? Nem kellene cáfolni, perelni, ha nem? A legtöbb, amit sikerült a rendőrség vezetéséből kierőszakolni, az egy ígéret, hogy majd valaki nyilatkozik. De mire az illető ezt megtette volna, más beosztásba helyezték, ahol már nem volt illetékes ebben a kérdésben megszólalni.

Miután sem a rendőrség, sem a könyvben megnevezett hatóságok valamelyike nem tartotta fontosnak a megjelenés, tehát 2010 óta megcáfolni Yugovich állításait, tudomásul kellett vennem, hogy minden szava igaz. Na, erre azért felhorkant néhány rendőri vezető: „Nehogy elhiggye már annak az embernek akár egyetlen szavát!”, üzenték, amikor még csak szerveztem a Yugovichcsal való találkozót. Miért? – kérdeztem. Ha akkor szavahihető volt, amikor egész drogterjesztő hálózatokat adott az önök kezére, bónuszként a rotterdami szerb maffia magyarországi helytartóját, S. Gyulát, és nem kis részben az ő vallomása alapján el is ítélte a szervezetek tagjait a bíróság, akkor miért ne hinném el neki, amit a saját sorsáról mond?

Végül többen is megkértek, legyek óvatos, mert ők utánanéztek az ügynek, nincs abban semmi titkolni való, de nehogy véletlenül államtitoksértést kövessek el, jobb lenne, ha Yugovich után velük is beszélnék még, mielőtt írni kezdek. Alig burkolt fenyegetésbe csomagolt beismerése ez annak, hogy Yugovich minden szava igaz lehet. Ő maga (Yugovich) csak arra kért, ne használjam a valódi nevét – maradjunk hát az író álnevénél. Elsősorban nem magát félti, hanem a szeretteit. Mert, bár most jogerős büntetését tölti egy kelet-magyarországi börtönben, nincsenek kétségei afelől, hogy a szervezet, amelynek egykor tagja, sőt biztonsági főnöke volt, nem felejt. Kivárják a szabadulását és kegyetlenül megbosszulják az árulását. Zavart mosollyal mondja: még nem gondol arra, hogy mi lesz majd, ha mindenféle védelem nélkül ki kell lépnie a börtön kapuján.

Egyelőre csak ő van biztonságban, igaz, ennek ára van: életfogytiglanra ítélt gyilkosoknál is szigorúbb rezsimszabályok szerint tölti jogerős büntetését. Vajdaságban élő édesanyját már többször bántalmazták, megalázták azok, akiket elárult. Ügyvédjét, Palotai Dánielt is a falnak préselte egy „segíteni akaró úriember”, miközben csak annyit kérdezett, hogy „Mit akar maga doki? Kell ez magának?”. (Ezt később Palotai doktor is megerősítette, hozzátéve, amikor erről értesítette az akkor még Yugovich családját védő Tanúvédelmi Szolgálatot, azt tanácsolták neki, ha újra megtámadják, kérjen személyi védelmet a kerületi kapitányságtól, ő ugyanis nincs benne a tanúvédelmi programban.) Yugovich felesége és három gyermeke azonban teljesen kiszolgáltatott, amióta a rendőrség – szerinte mondvacsinált indokokkal – vele együtt őket is kitette a tanúvédelmi programból.

Robert Yugovichot nagykorúsága határán döbbentette rá az élet, hogy ő nem jugoszláv, hanem magyar: egyik napról a másikra kitették a karateválogatottból, majd megtiszteltetésnek kellett vennie, hogy később tartalékként mégis a csapattal tarthatott egy-két nemzetközi versenyre. Alig múlt 18 éves, amikor besorozták. Egyszeriben a délszláv háború kellős közepén találta magát. A pokolban. Amint lehetősége nyílt rá, barátaival otthagyta a koszovói csatatereket, mondván vajdasági magyarként ez nem az ő háborúja, és elindult északnak. Rövid időre horvát fogságba kerül (végül is horvát szemszögből ő szerb katona volt), de kis idő múlva a magyar vöröskeresztesek segítségével kiszabadult és áthozták Magyarországra. Egy ideig egy menekülttáborban él, tolmácskodással teszi hasznossá magát, de közben egyre jobban zavarja, hogy magyarként rab Magyarországon.

Szegeden találkozott először az alvilággal. Szerinte 1992-ben és 1993-ban a város már amolyan kis Amszterdam volt. Olyannyira, hogy még Amszterdamban az évente megrendezett Green Festen (marihuánafesztiválon) is elismeréssel beszéltek a Hungarian Brutal néven emlegetett szegedi cuccról. Az arab, orosz, magyar és más nációk alvilági jelenléte ellenére a szerbek uralták a feketepiacokat. Ők a háború miatt mindennel üzleteltek: cigarettával, szesszel, az embargó miatt nagy volt a kereslet az üzemanyagra, és természetesen a fegyverek minden fajtájára a pisztolytól a harckocsiig. Ott és akkor lett Yugovich egy szerb cigarettacsempész testőre. Aztán szép lassan kapaszkodott fel a bűnszervezet ranglétráján.

A Rotterdamig vezető út első állomása persze Budapest volt. Ismerte Vizoviczki Lászlót, és másokat is. Majd mindenkit, akit a kilencvenes évek közepének belháborúiban lelőttek, felrobbantottak, és azokat is, akik túlélték és az utóbbi időben rendőrkézre kerültek. Konkurensek voltak többnyire. A taxisok fejpénzt kaptak, hogy az ő bárjaikba vigyék a turistákat, alaposan összeverték ugyanakkor azokat, akik megszokásból, vagy a vendég kérésére például a „szerbekhez” vitte. Az ő világukban ugyanis a bárokat és diszkókat nemcsak a nevük alapján különböztették meg, hanem aszerint is, hogy mely nációhoz tartoznak az üzletet ténylegesen birtokló alvilági csoportok.

 – Egy alkalommal átmentük az egyik bár tulajdonosához, hogy megbeszéljük, miért terrorizálják a taxisokat, akik nekünk dolgoznának, de a kapun sem jutottunk túl – meséli. – A képünkbe röhögtek, hogy mit erősködünk itt, amikor minket hamarosan úgy is kipaterol innen a rendőrség… Csak később értettem meg mi történt valójában: a rendőrség a kilencvenes évek végén összefogott az alvilággal az idegenek ellen. Jó pár évvel később, de még évekkel az önfeladásom előtt magam is szemtanúja voltam, hogyan mentek itt a dolgok, hogy min múlt, hogy melyik bűnszervezet, vagy drogterjesztő csoport került rendőrkézre, és melyek voltak azok, amelyek akkor sem buktak volna meg soha, ha az utcai standon kínálták volna az eladandó drogokat. (Az „összefogás” tényét sem a rendőrség, sem az éjszaka még élő és szabadlábon lévő akkori moguljai nem erősítették meg hivatalosan. Utóbbiak azért sejtetni engedték, hogy „valami azért volt”. „Akkoriban mindenki tudtam eddig mehet el,mi az, amiért még nem ugrik a rendőrség, s hogy e nyugalomért mit várnak el tőlünk”. Az is tény, hogy 1999-től lényegében megszűntek az utcai lövöldözések, robbantások, gránátdobálások.)

Később rövid időre megismerkedett belülről egy svéd börtönnel. Kábítószercsempészetért csukták le, utóbb azonban kiderült, hogy nem véletlenül. Attila, a rotterdami székhelyű szerb maffia feje tesztelte a hűségét. Ő csempésztetett kétzacskónyi kábítószert a csomagjaiba, hogy megtudja: hogyan bírja a fiatal szerb testőr a kihallgatások stresszét, a keresztkérdéseket, a zsarolást, egyáltalán tud-e hallgatni, s ha nem, milyen gyorsan törik meg. Nem tört meg. Nem beszélt. Átment a vizsgán.

A pentito és könyve a börtönben
A pentito és könyve a börtönben

Innen már egyenes út vezetett a rotterdami Baya Discóig, amely az európai drogkereskedők és -fogyasztók Mekkája volt, legalábbis az ő idejében. Kezdetben csak „élet-halál” uraként az ajtóban állt, ő döntötte el kik mehetnek be és kik nem. Akiről messziről lerítt, hogy balhés vagy már túlságosan is be van szíva, eltessékelte. Magas, erős, gyakorlott karatésként nem sokan húztak vele ujjat. Karrierje csúcsán ő volt a szervezet biztonsági főnöke. „Én nem is annyira a rendőrökkel tartottam a kapcsolatot, arra volt más, az én reszortom a titkosszolgálatokkal való együttműködés volt” – mondta. Gondolom látta rajtam a csodálkozást, de azt nem tudta eldönteni: az lepett-e meg, hogy egy bűnszervezetnek van rendőrségi és titkosszolgálati összekötője vagy csak az, hogy ő erről ilyen nyíltan beszél, ezért, mintegy magyarázatként kicsit beavatott a hatóságok és az alvilág együttműködésébe.

– Egyszer megkeresett minket a francia titkosszolgálat egy ajánlattal. Ha segítünk felkutatni Rotterdamban két algériait, akiket ők terrorizmus gyanújával kerestek, elintézik, hogy Párizsban szabadon engedjék három emberünket. A tőlük lefoglalt drogot persze már nem tudják visszaadni, de arra nem is volt szükség. Megtaláltuk a két algériait. Hívtuk őket, hogy itt és itt vannak, jöttek is, mondták, hogy innen már nekünk nincs több teendőnk, köszönik a segítséget. Pár nappal később bizonyítékok hiányában elengedték az embereinket Párizsban. Később elmesélte, hogy az ilyen és hasonló „együttműködés” a bandák és a hatóságok között szinte mindennapos.

– Ha nem akarjuk, hogy ránk szálljanak, segítenünk kell nekik – mondta, mintha csak egy üzletről lenne szó. Bár, ha jobban belegondolunk, arról van szó. – Én Rotterdamban találkoztam a Hopkával is, a rendőrrel, akit a korrupciós ügyben lecsuktak. Az Attilával tárgyalt, hogy kellene nekik egy kis siker, nem dobna-e fel pár magyarországi szállítót nagyobb tétel ecstasyval? Attila tudta, ha nemet mond, ránk szállnak, aminek az lesz a következménye, hogy kiszorulunk a piacról, mások fognak majd drogot árulni, nem mi. A találkozójukat követő pár hónapban három szállítmányt küldtük Magyarországra, egyenként 30-50 ezer szem ecstasyval. Nyomorult futároknak, lövésük sem volt hol rontották el… Kicsit azért sajnáltam őket, amikor a kommandósok lecsaptak rájuk, mintha nem tudták volna pontosan (tőlünk), hogy nincs náluk fegyver…

Yugovich azt mondta: amikor Hopka Rotterdamban Attilával tárgyalt, mindenki pontosan tudta róla, hogy rendőr, azt viszont nem, hogy hivatalosan, azaz a főnökei tudtával tárgyal velük, vagy a saját szakállára, de mivel a három nagy fogás után rendben mentek a szervezet dolgai Magyarországon, ezt ők nem is firtatták. A szerbek nagy mennyiségben szállítottak drogot a Hajógyári-szigetre is –mesélte, és ők is tudták, ahogy a pesti éjszakában szinte mindenki, hogy Vizoviczki „boltjai” rendőri védelem alatt állnak. – Mi ezen nem csodálkozunk – mondja. – Mi is ugyanígy csináltuk Rotterdamban. Lepaktáltunk a rendőrséggel, betartottuk a játékszabályokat, nem léptünk át bizonyos határokat és azt másoknak sem engedtük meg a „helyeinken”, cserébe békén hagytakminket. Azokkal foglalkoztak inkább akik, több, nagyobb gondot okoztak nekik…

A szervezet 2007-re kettészakadt. Attila (akit később egy bandák közti rivalizálás keretében fejbe lőttek Rotterdamban) ki akarta terjeszteni a szervezet „hatáskörét” a heroinkereskedelemre. (A szervezet addig csak szintetikus drogokkal üzletelt.) – Hiába mondták Attilának, hogy a heroin nagyon veszélyes. Annak eladásából finanszírozzák a terroristák az akcióikat. Ha heroinnal is foglalkozunk, akkor jön az FBI, a CIA, és azokkal nem fogunk tudni megállapodni…

Yugovich tudta: ha szerb maffia „héjái” és „galambjai” összecsapnak, csak egy kérdés marad: ki öli meg őt, a szervezet biztonsági főnökét, a sajátjai, vagy a belharcok után egy rivális banda, amely ráteszi majd a kezét a meggyengült szervezet érdekeltségeire? Ekkor határozta el, hogy kiszáll. Szerbiába nem mehetett vissza, ott dezertálásért körözték.

A hollandon kívül pedig csak a magyar nyelvet beszélte ő, a felesége és a három gyereke is, így evidens volt számára, hogy ott adja fel magát. Élve ugyanis másképpen egy bűnszervezetből nem lehet kiszállni. 2007. július 3. és november 7. között hetente többször kihallgatták. Részletes beismerő vallomást tett saját dolgairól és közben bemutatta azt a szinte egész Európára kiterjedően működő bűnszervezetet is, amelynek tagja volt. Vallomást tett konkrét, Magyarországra irányuló drogszállításról, megnevezte a szerbek magyarországi rezidensét, és számos más ügyben is hasznos információkkal szolgált; ezt egy rendőrségi forrásunk is elismerte.

Egy mosollyal és no commenttel reagált Yugovich arra a kérdésre, hogy a dubajozó magyar celebek is neki köszönhetik-e, hogy két arab prostitúra között a Nemzeti Nyomozó Irodán (NNI) is meg kell jelenniük olykor-olykor. Aztán annyit még hozzá tett, hogy ő csak végignézte az egyik kihallgatására várakozva az asztalon felhalmozott színes magazinokat, majd megkérdezte a nyomozót, hogy „Magyarországon minden kurva címlapra kerülhet?” – Természetesen nem állítom, hogy minden címlaplány prostitúcióval keres egy „kis” mellékest magának, de azt igen, hogy nem kevesen közülük. Volt szerencsém magánrendezésű pénzdíjas versenyeken indulni Dubaiban, láttam, amit láttam. A nyomozók kérdezgették még ezekről a dolgokról is egy ideig, aztán visszatértünk a mi dolgainkra.

Az NNI nyomozói azt mondták neki: vallomásáért cserében enyhébb büntetésre számíthat a saját ügyeiben, és megígérték, hogy együttműködése a hatóságokkal titokban marad. Yugovich bízott az őt kihallgató három nyomozóban, úgy érezte, azok is bíznak benne, végül is az eredmények, amelyeket az ő vallomása alapján értek el, bizonyították, hogy igazat mond. – Derült égből villámcsapásként ért a hír 2007 novemberében, hogy az ügyemet az ügyészség egyesítette egy olyan eljárással, amelynek a vádlottjait részben az én vallomásom alapján leplezték le – mondja.

 – A rendőrök sem értették mi történt, azonnal indítványozták a felvételemet a családommal együtt a tanúvédelmi programba. Mást nem tehettek. Később, amikor elolvastam a vádiratot, rádöbbentem, nagyon rossz döntést hoztam, amikor elhatároztam, hogy elhagyom a bűnszervezetet és együttműködöm a hatóságokkal. Kilenc évet kapott. S mivel a vádiratból kimaradt, az ítéletben sem vette figyelembe a bíró a bűnszervezet felderítésében, számos bűncselekmény megoldásában játszott szerepét. Mint mondja: a tanúvédelemi program sem olyan volt, mint ígérték. – A tanúvédelmisek azt mondták, hasonló körülmények közé helyezik a családját,mint ahogy addig éltek. Egy X. emeleti panellakást kaptak, amit alig hagyhattak el. Azt mondták, ez csak átmeneti helyzet, ám hét hónapig tartott. Közben a tanúvédelem munkatársai folyton győzködték a feleségét, hogy jobb lenne neki, ha önállóan kezdene új életet. Nehezen vették tudomásul, hogy a körülmények ellenére is hű maradt hozzám.

– Akkor telt be a pohár, amikor a tanúvédelmisek mosolyogva közölték a hírt, hogy az édesanyámat apám és a két húgom szeme láttára szerb maffiózók kirángatták a házunkból az utcára és összeverték. „Tudtad, hogy a vamzerek így járnak” – jegyezte meg cinikusan az egyik tanúvédelmis. Yugovich telefont kért, hogy beszélhessen valakivel, aki majd vigyáz a szüleire és a testvéreire, de nem kapott. Szerzett, hát egy laptopot. – Csak azt akartam megszervezni, hogy valaki hetente egyszer ugorjon be hozzájuk egy kávéra egy nagy fekete autóval – magyarázza. – Hogy a rosszfiúk, a szervezet héjái, akik bántották az édesanyámat, vegyék észre, hogy gondoskodom róla. Amikor a vallomásaimat tettem, ha valamilyen információt kellett megszerezni, azonnal a kezembe nyomtak egy telefont, „tessék Róbert, hívja fel, akit tudja a választ”, most meg semmi. Hát, megoldottam másképpen.

Most hagyjuk, hogy az ország egyik legszigorúbban őrzött fegyintézetébe miképpen „szerezhetett” egy laptopot internet-hozzáféréssel egy az ottani átlagnál is szigorúbban őrzött elítélt. Megtette, és ennek súlyos következményei lettek. Őt is, családját is azonnal kipenderítették a tanúvédelmi programból. A tanúvédelmisek felkeresték a gyerekek iskoláját és közölték az igazgatóval, hogy a gyerekeket ezentúl nem így kell majd szólítani, hanem úgy, mert az a valódi nevük, és eddig csak a program miatt hívták őket másképpen. Nem kapott a család semmiféle támogatást, pedig a felesége a legkisebb gyermek súlyos betegsége miatt nem dolgozott.

Robert Yugovich mindenezek után a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Euró pai Bíróságához fordult, ahol – miként Palotai Dániel ügyvéd fogalmazott –„strasbourgi mércével mérve meglepően gyorsan” befogadták a kérelmét. Yugovich és védője egyebek között a palermói egyezményre hivatkozva kéri a védence sérelmére elkövetett jogsérelmek megállapítását és – a család egészének megítélendő, összesen több tízezer eurós kártérítés mellett –, hogy kötelezzék Magyarországot valamennyiük visszavételére a tanúvédelmi programba.

A palermói egyezmény arra szólítja fel az államokat, hogy ösztönözzék, bátorítsák a pentitókat a hatóságokkal való együttműködésre. Az ajánlások között szerepel, hogy az együttműködők a kiszabható büntetésnek csak a felét, vagy annál is kisebb részét kapják az általuk elkövetett bűntettekért, egy egész bűnszervezet felszámolásához segítséget nyújtó személy esetében pedig akár teljes egészében is el lehet tekinteni a büntetéstől. A magyar állam szerint minden jogszerű volt, és Yugovichmaga tehet arról, hogy kikerült a tanúvédelmi programból: nem tartotta be a vonatkozó szabályokat.

„Embertelenül jártunk el abban az ügyben” fogalmazott egy magas rangú belügyi tisztviselő, aki azonban részben a strasbourgi per miatt nem kívánt részleteket elmondani arról, ő miben látja az embertelenséget. Nem cáfolta azonban lapunk azon értesülését, miszerint a ma még a Nemzeti Nyomozó Iroda keretei között működő Tanúvédelmi Szolgálatot átszervezik, és az átalakuló önálló Bűnügyi Ellátó Igazgatóság szervezetébe teszik át. Vélhetően az átalakítás közben több munkatársat is áthelyeznek a szolgálattól, amely a szaktárca illetékesei szerint sem felel meg a vele szemben támasztott követelményeknek.

„Nekik nem az a dolguk, hogy szeressék vagy gyűlöljék, erre vagy arra rábeszéljék a programban részt vevőket, hanem hogy gondoskodjanak róluk. Mert bármit is tettek korábban, végül „jó útra tértek”, és segítették az igazságszolgáltatást. Információink szerint sem a rendőrségen, sem az ügyészségen nem folyt belső vizsgálat az üggyel összefüggésben a könyv megjelenése óta. Strasbourg szeptember 17-ig várja a Magyarország viszonválaszait az ügyben. Várhatóan még az idén megszületik az ítélet. És könnyen meglehet, hogy még azzal sem lesz vége az ügynek. Yugovich és Palotai fontolgatják, hogy az Európai Bíróságnál is eljárást indítanak, aminek könnyen kötelezettségszegési eljárás lehet a vége.

A börtön ablakában...
A börtön ablakában...
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.