TGM: Nem azért élünk, hogy óvatoskodjunk

Tamás Gáspár Miklós a magyar közélet margójáról indult, centrumába került s a margójára szorult vissza ismét. A baloldalról indult és a jobboldalról tért vissza egy másik baloldali pozícióba. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan élte át, hogyan látta a saját szemszögéből ennek az útnak a különböző szakaszait a magyar közélet és szellemi élet kivételes formátumú, kivételes vonzerővel és taszító erővel rendelkező személyisége.

– Az Erdélyből való átköltözése után két év kellett hozzá, hogy Magyarországon is a margóra kerüljön. 1980-ban ellenzéki tevékenysége miatt elbocsátották az egyetemi állásából, 1980-ban kitiltották Romániából, nem publikálhatott, nem mehetett se Keletre, se Nyugatra. Miközben olyan európai műveltséggel, nyelvtudással, tájékozottsággal rendelkezik, mint az országban nagyon kevesen, fizikailag el van vágva a külvilágtól, s ráadásul az akkori anarchista nézeteivel a magyar ellenzéken belül is lényegében egyedül állt. Hogyan viselte a bezártságot, a szellemi magányt?

– Számomra ez nem volt sem szokatlan, sem meglepő, engem már Romániában is eltiltottak a publikálástól, nyilvánvaló volt, hogy az itteni szamizdatos tevékenységemnek is ez lesz a vége. Nem volt ez számomra tragédia, csak kellemetlen következménye annak a nagyon örömteli dolognak, hogy része lehettem a demokratikus ellenzéknek, ami borzasztó nagy boldogsággal töltött el. Persze nem szeretek nyomorogni, nem szeretek jogcím nélküli lakáshasználóként apró gyerekkel fenyegetett helyzetben lenni, egy országba bezárva élni. Persze fájt, hogy miközben egész nemzedékem mindenfelé utazgat, természetes része az életének egy krakkói kiruccanás, egy bulgáriai nyaralás, én mindebből kimaradok. Különösen fájt, hogy nem juthatok el a világ nagy múzeumaiba, mert olvasni, zenét hallgatni mindenhol lehet, de a múzeumot nem pótolja semmi... Mindemellett az életem jobb lett ezekben az években. Attól az élménytól, hogy korlátozás nélkül kimondhatom, amit gondolok. Természetesnek gondoltam, hogy ez diktatúrában kellemetlenségekkel jár. Ahogy az évek múlnak, az ember nyilván egyre nehezebben viseli a bezártságot. Én is folyton próbáltam Nyugatra menni, negyedévenként beadtam az útlevelemet, és negyedévenként megkaptam az elutasítást: „kiutazása fontos közérdeket sért”. Ma is emlékszem az aláírók nevére (B.-né Cz. J. alezredes, dr. D. T.-né ezredes, dr. B. L.-né őrnagy), ezúton is üdvözlöm a hölgyeket. Aztán elérkezett 1986, megrendezték Budapesten az Európai Kulturális Fórumot, az angol és az amerikai küldöttség benyújtotta az emberi jogi panaszlistát, amin rajta voltam én is. Ekkor a postaládámba mindenféle boríték nélkül bepottyantották az útlevelemet, pedig akkor éppen nem is volt beadva elbírálásra váró kérelmem. Én mindig három hónapra kértem útlevelet, most pedig rögtön tíz hónapra adtak. Elmentem tíz hónapra, utána pedig már utaztam minden évben. Néha azt hallom, hogy emigráltam, de ez nem igaz. Sokat voltam külföldön, de mindig Magyarországon éltem.

– A magyarországi demokratikus ellenzékben töltött évtizedeknek ez a második szakasza szinte ellentéte volt az elsőnek. A teljes bezártságot világpolgári életforma, sok utazás, külföldimunka követte, amerikai, angol, francia egyetemeken tanított, nemzetközi, angol–magyar családot alapított. Milyen az, amikor valaki előtt, akit ilyen szűk térbe kényszerítettek, hirtelen megnyílik a nagyvilág? Ez nyilván felforgatja valamelyest az ember személyiségét.

– Felforgatja, bizonyára, de én ezt nem éreztem. Miután életem addigi 38 évében Románián és Magyarországon kívül nem voltam sehol, megérkeztem New Yorkba, és 48 óra múlva tökéletesen otthon éreztem magam. Új élet kezdődött, visszaültem az iskolapadba. Miközben tanítottam a Columbián, tanultam is különböző egyetemeken, rengeteget jártam előadásokra, szemináriumokra, könyvtárba. Megismerkedtem sok nagy emberrel, tőlük sok mindent tanultam, barátságokat kötöttem.

1989. március 15.Roosevelt tér –SZDSZ-es demonstráció fideszes támogatással
1989. március 15.Roosevelt tér –SZDSZ-es demonstráció fideszes támogatással (fent)

– Mennyire volt akkor ismert Nyugaton?

– Akkor még szinte semennyire. Nagyon kevesen ismertek, de minél nagyobb emberek voltak, annál kedvesebbek voltak velem, velem is. Londonban például írtam egy levelezőlapot Isaiah Berlinnek, aki akkor az egyik leghíresebb politikai gondolkodó volt, hogy ha a titkárán keresztül, vagy valamiképp értesítene, hol tart előadást, örömest elmennék, mert szeretném látni őt. Két nap múlva fölhívott a titkárnője, hogy volna-e kedvem az Athenaeum Klubban teázni Sir Isaiah Berlinnel. Volt... Sosem hallotta a nevemet, de voltak kérdései, egyébként nagyon érdekes kérdései a dualizmus koráról, amelyeket szeretett volna egy magyarnak föltenni. És ez így ment másokkal is. Sokakkal.

– Közben az ellenzéken belül átvetődött az egyik magányos pozícióból a másikba. Jobboldali konzervatív lett, ami egészen ritka tünemény volt a magyar demokratikus ellenzékben, melyről azt írta a Búcsú a baloldaltól című híres cikkében, hogy beleragadt az 1945–48-as és ’56-os baloldali konszenzusba.

– Amit én képviseltem, valóban sajátos árnyalat volt a demokratikus ellenzéken belül, de ettől én még egyáltalán nem voltam magányos. Ellenkezőleg. Az általános demokratikus lelkesültség részese voltam, emberek százezrei között mozogtam. Nem a konzervativizmus képviselőjeként, hanem az általános demokratikus szenvedély egyik megtestesítőjeként lettem ismert, ez határozta meg az életemet is. Az én intellektuális fönntartásaim ehhez képest lényegtelenek voltak. Létezett egy közös alap, a liberális demokrácia megteremtésére való törekvés, amit akkor egy – a népnek tetsző – több százezres kisebbség képviselt. Nagy energiával, lelkesedéssel, nyelveken beszélve, a szónak nem a Rigó utcai, hanem a pünkösdi értelmében. Az emberek megtáltosodtak a demokrácia lehetőségétől, és zseniális beszélgetések, gyűlések, viták, tüntetések százain vettem részt. Évekig alig aludtam. Erre ma már nem emlékeznek az emberek, de az SZDSZ hajdanán nagy népi mozgalom volt, amelyben nekem nagyon sok örömöm volt. A diadalmas új, demokratikus többség részének éreztem magam, és szerintem joggal.

– Azt elhiszem, hogy évekig nem aludt, mert közéleti és szakmai pályája csúcspontján annyi funkciója volt, hogy felsorolni is nehéz. A rendszerváltás éveiben ön volt az egyik legfoglalkoztatottabb szónok, 1988. március 15-én ön szólította föl Kádárt távozásra Kossuth apánk szobra alól; ’90 elején hívei díszes és lelkes kíséretében bevonult az Országgyűlésbe, miután az első nem MDF-es ellenzékiként időközi választást nyert a Belvárosban. ’94-ig képviselő volt, közben az SZDSZ ügyvivője, majd Országos Tanácsának elnöke, a Filozófiai Intézet igazgatója, a Magyar Filozófiai Társaság alelnöke, oktatott az ELTE jogi karának filozófiai tanszékén... Ekkor, dicsősége csúcspontján arisztokratikus, konzervatív úriemberként mozgott a világban nevezetes ezüstfejű sétapálcájával...

– Ezt a derékfájásomnak köszönhettem, a híveimtől kaptam ironikus ajándékként. Megvan most is, de nem hordom, mert már nem fáj a derekam. Igen, ezeket a tisztségeket mind viseltem, közben hatalmas politikai küzdelmeket éltem át, vad parlamenti vitákban vettem részt, teleírtam a lapokat, írtam tanulmányokat is, mindemellett volt egy angol családom, kétlaki élettel, két kicsi gyerekkel s egy nagyobbal. (Most megint van kisgyerekem, a negyedik: hatéves kislány, csoda.) Nemcsak a közéletem, a magánéletem is rendkívül tartalmas volt, gazdag és nehéz. Én akkor tisztességesen kerestem, s az mind el is ment a kétlaki életre, a keresetem leginkább a British Airwayst gazdagította, mert röpültem a „másik” családomhoz, amikor csak tudtam. Mindent csináltam, csak aludni nem aludtam.

1993. június 23. Országházi beszélgetés Csurka Istvánnal
1993. június 23. Országházi beszélgetés Csurka Istvánnal (középen)

– Hogy viselte a dicsőségét?

– Ez leginkább valami folyamatos zajt jelentett, elképesztő munkával, igényekkel, de volt bennem valami csekély büszkeség is, amit azért valamelyest elnyomott az állandó, rettenetes fáradtság. Borzasztóan kimerítők voltak ezek az évek. Talán még mindig fáradt vagyok tőlük. De persze mind evvel együtt jó volt. Nagyon jó. Nem minden volt persze olyan nagyon jó, hiszen akkor kezdődött a politikai életnek ez a rettenetes polarizáltsága. Tudomásul kellett vennem, hogy a saját híveim körén kívül egyáltalán nem vagyok népszerű, szembe kellett néznem mindenféle gyűlölségekkel, miközben híveim nagyon erős bizalma és nagyon nagy elvárásai is nyomasztottak. Nagy nyomás alatt éltem végig ezeket az éveket, de persze volt bennem büszkeség és elégtétel.

– A politikai élet polarizálásában úttörő szerepe volt. Az a választásról választásra előálló helyzet, hogy mindenki úgy érzi, élethalál kérdése, hogy nyerjen, 1990-ben az ön megfogalmazásában nyilatkozott meg először és a legmarkánsabban. Egy kétségkívül borzalmas MDF-kampány után, de mégiscsak ön írta le a Beszélőben, hogy ha az SZDSZ nem nyer, akkor nem lesz demokratikus kormány, sem jogai birtokában lévő ellenzék; akkor jön az új Horthy-korszak: Mucsa és félelem, vagy szabad demokrata többség, harmadik út nincs.

– Én mondtam ki, amit sokan éreztek. A polarizáltság nem tőlem származik, éles megfogalmazása, mint oly sok minden más éles megfogalmazás, az igen. De az én részvételem ezekben az élet-halál harcokban nem tartott sokáig. Nagyjából 1994-ig. Addig voltam képviselő, akkor pillanatok alatt minden tisztségemről leköszöntem. Csalódtam az én nagy dicsőségemben és mindabban, amihez kötődött.

– Ebben a néhány évben azért folyamatosan fölzaklatta a közéletet, amivel persze azután sem hagyott föl. Ön nevezte a hatpárti tárgyalások, a magyar Moncloa-paktum ötletét a demokrácia katasztrófájának, ön vetette föl leghatározottabban az előre hozott választások szükségességét, ugyanakkor ön nyilatkozta azt is SZDSZ OT-elnökként, hogy ha a következő héten lennének a választások, talán ön sem szavazna az SZDSZ-re, és így tovább.

– Ennek a korszaknak az volt az egyik legfontosabb meghatározottsága, hogy most végre azt mondjuk, amit gondolunk. És én azt mondtam. Elfogadom, hogy én ennek a szellemnek végletes reprezentánsa lehettem. Elfelejtjük a mellékes megfontolásokat, nem nézzük a közvéleménykutatási adatokat, nem félünk semmilyen hatalomtól, őszintén beszélünk, keményen, lehetőleg színesen, hatásosan fogalmazunk, nem azért élünk, hogy óvatoskodjunk és mellébeszéljünk. És hát temperamentuma is van az embernek, s az enyém kétségtelenül nem nagyon sápatag és halk. Egy professzionalizálódott politikai életben mindebből persze sok minden hibának számít, nem véletlen, hogy én abban már nem is vettem részt. Azoknak az éveknek azonban, amelyekről most beszélünk, mégiscsak forradalmi hangulatuk volt.

2003. szeptember 14. Antiglobalizációs tüntetés a Világbank budapesti kirendeltsége előtt
2003. szeptember 14. Antiglobalizációs tüntetés a Világbank budapesti kirendeltsége előtt (lent)

– Az SZDSZ-ben sem voltak mindig boldogok öntől. A Mucsa-cikktől például Kis János akadt ki borzalmasan, válaszolt is rá. Pető Iván ezerszer fölhozta a politikai abszurd példájaként, hogy egy OT-elnök kijelenti: nem szavazna a saját pártjára...

– Igen, tudom, hogy ezt sokan az SZDSZ-ben is nehezen viselték, sokan elégedetlenek voltak velem, borzalmas viták, veszekedések voltak, de azért ezekben az években ez mégiscsak működő közösség volt. Ott sokan szerettek, és én is nagyon sokakat szerettem. Később ez már nem így volt. Amikor az SZDSZ kormányra került, és én Az SZDSZ becsülete címmel bíráltam a Hornkormány emberi jogi politikáját és Kuncze Gábor belügyminiszteri ténykedését, akkor már valóban mindenki ellenem fordult, azok is, akik egyébként egyetértettek velem. Az már tényleg rossz volt, akkor már csakugyan egyedül éreztem magam.

– 1994 és 2000 között, az SZDSZ vezetéséből való kiválása és a pártból való kilépése között van egy olyan periódus, melyet élete korábbi és későbbi szakaszaival ellentétben nem a határozott világnézeti alapállás, hanem a bizonytalanság jellemez.

– A liberalizmussal kapcsolatos bizonytalanság, mely ennek a periódusnak az elején fogott el és fokozatosan, de igazából csak a 90-es évek vége felé vált nyilvánossá.

– Nagyon jellemző, hogy az 1989-es Búcsú a baloldaltól ellendarabja, a Búcsú a jobboldaltól?, mely 1994-ben jelenik meg a Világosságban, már kérdőjelet visel a címében.

– Én ezekkel az évekkel kapcsolatban mégsem annyira bizonytalanságról beszélnék, mint inkább ellentmondásosságról. Továbbra is műveltem a politikai publicisztikát, még mindig alapvetően, de azért egyre kevésbé liberális alapon és egyre több kétellyel. Fölülvizsgáltam mindazt, amit a jobboldali fordulatom óta tettem, írtam, mondtam, elolvastam és újraolvastam sok radikális szerzőt – mindenekelőtt Marxot. Ahogy nekem az egyetemenMarxot tanították, az még csak negatív hatással sem volt rám, egyszerűen untam, a pad alatt olvastam valami mást. Amit tudtam Marxról, azt magam olvastam az új baloldal hatása alatt az 1970-es években. Ez az újraértékelési folyamat bizony kínos volt, kellemetlen, olyan dolgokat érintett, amelyek nem egyszerűen a fölfogásomhoz tartoztak, hanem az identitásomhoz, és természetesen befolyásolta a személyes viszonyaimat is. Úgy különböztem össze például Adam Michnikkel, hogy valószínűleg soha az életben nem fogunk már szóba állni egymással. Elszakadtam a nemzedékemtől. Azoktól, akikkel együtt voltam ma is dicsőségesnek látott harcaimban, hiszen a demokratikus ellenzék bennem továbbra is hatalmas pozitívumként él. Az volt a környezetem és barátságaim forrása. És ennek vége lett. Elvesztettem az ifjúságomat, mert elvesztettem az embereket, akikkel ezt az ifjúságot eltöltöttem.

– Ekkoriban ismét sokat dolgozott külföldön.

– Ott tanultam és gondoltam újra sok mindent. Például eltöltöttem egy évet egy kisvárosban egyedül Pennsylvaniában, kedden és szerdán voltak az óráim, aztán csütörtöktől a következő keddig csak olvastam, reggeltől estig és éjszaka.

– Itthon, ha jól tudom, egyetlen funkciója maradt, a Filozófiai Intézet főmunkatársa volt...

– És ez így van azóta is.

– Így lenne? 2000 után, amikor az SZDSZ-ből kilépett és csatlakozott a radikális, rendszerkritikus baloldalhoz, az ATTAC Magyarország alelnöke lett, azután a Szociális Charta egyik alapítója, az elmúlt években a Zöld Baloldal képviselőjelöltje az európai parlamenti választásokon, utána a Zöld Baloldal elnöke is.

– Ezek nem operatív, hanem szimbolikus funkciók, melyeket szolidaritásból, elkötelezettségből vállaltam. Barátaim fölkértek, hogy hírhedtségemet és szónoki képességeimet vessem latba. Vetettem.

– Ezek a szimbolikus funkciók marginális szervezetekhez fűznek, ismét a közélet margójára került.

– Ez így van, de én csak itthon vagyok marginális, külföldön nem. A helyzetemet jól jellemzi, hogy az utóbbi másfél évtizedben az elméleti írásaimat csekély kivétellel nem magyarul írtam. Sőt most már azon kapom magam, hogy ezekről a dolgokról eleve angolul gondolkodom, mert öntudatlanul is hat rám a tudat, hogy ezek iránt angolul lesz érdeklődés. Ha nekem megjelenik külföldön egy írásom angolul, semmilyen lépést nem kell tennem, hogy utána megjelenjen románul, szerbül, törökül, litvánul... Csak magyarul nem. Mert Magyarország a hagyományaitól eltérően jobboldali ország lett. A nemzetközi világban föltűnést keltő írásaimat a litván egyetemisták megtalálják, a magyar egyetemisták nem. Teoretikus írásaim minden egyes sora megjelent románul; oroszul ötven, magyarul talán a húsz százalékuk. Volt Párizsban a vincennes-i egyetemen egy előadásom s azt követően vitám Rancière-rel és Zizekkel, ennek a videofölvétele elterjedt a hálón, s vagy negyven országban jelent meg különböző honlapokon. Kíváncsi voltam, hogy Magyarországon ez miért nincs fönt sehol, és megkérdeztem néhány embert, akiről el tudtam volna képzelni, hogy fölteszi. Döbbenetes választ kaptam. Azt, hogy „de hát ez franciául van!”. Kurdisztánban ez nem probléma, nálunk probléma. A fiatal értelmiség miliőjében nemcsak Nyugaton, de Kelet-Európában is megváltozott az ideológiai helyzet. Olyan országokban, ahol ennek nincs igazán hagyománya, Romániában, Lengyelországban, Horvátországban is domináns erőt képvisel a szellemi életben a radikális baloldal, és engem ezekhez a csoportokhoz szerte Európában kiterjedt kapcsolatok fűznek.Mindenfelé rohangálok a világban, ezer helyre hívnak, az e-mail-forgalmam akkora, hogy azt már nem kívánom senkinek.

– Mit ért az alatt, hogy domináns erő? Ezek a csoportok a kormányzó hatalom közelébe sem jutnak.

– Tőkés rendszerben? Nem is akarnak. Ez valóban más, mint a háború előtti, vagy a ’68 előtti radikális baloldal, ez olyan teoretikus, kulturális baloldal, ami mögött nincs – másutt sincs: nem is lehet – komoly munkásmozgalom. Ez egészen új helyzet. Londonban minden évben megrendezik az egyhetes marxizmusfesztivált, amelyen sűrűn föllépek. Ez hatalmas esemény, tízezrek vesznek rajta részt, de munkások csak elvétve fordulnak elő, és a konvencionális politikához az egésznek semmi köze már. Rám másutt jobban szoktak hallgatni, mint Magyarországon. A kilencvenes évekig úgy tetszett, hogy a kapitalizmus különböző változatai és az arra érkező jobboldali reakciók kitöltik a teret, s a baloldali ellenkultúrának nem lesz többé hely. De ez ma már másképp van szerte Európában, csak Magyarországon nincs másképp.

– A mostani pártja, a Zöld Baloldal szoros szövetségben áll a Munkáspárt 2006-tal, mely Kádárt magasztalja, kádárista alapon áll. Hogy kerül velük egy gyékényre?

– Ez nagyon szerény, korlátozott együttműködés volt annak a reménynek a jegyében, hogy ez a nagyon szűk baloldali miliő megváltoztatható. A régi vágású kommunisták pontosan tudták, mit gondolok a kedvenc rendszerükről. Az együttműködés főleg szociális kérdésekről szólt.

– Mostanában felmerült, hogy hiányzik mindenféle papírja, nyelvvizsga, doktorátus stb., ami a kutatói státuszhoz kellene. Nyugaton ezeket nem szokták megkövetelni?

– Az angolszász világban olyasmi, mint a magyarországi nyelvvizsga, nincs. Meggyőződnek róla, hogy tudod-e a nyelveket, amelyek a munkádhoz kellenek, és kész. Egyébként a magyar törvények szerint nem is kell nyelvvizsga azoknak, akik külföldön végezték az egyetemet, márpedig én Romániában végeztem. Ami a doktorátust illeti, engem politikai okokból megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy megszerezzem abban az életkorban, amikor szokták, mert ahhoz munkahely kellett, ami nekem nem lehetett. Én ötven-, most már hatvanvalahány éves koromban nem fogok elmenni vizsgázgatni.

– A szakmában, kollégái körében vannak, akik úgy gondolják, hogy az életműve nem arányos azzal a kivételes szellemi kapacitással, amellyel rendelkezik.

– Sokan úgy gondolják, hogy a vastag könyvek többet érnek, mint a rövid esszék. Ezek az emberek tévednek. Ha volna türelmem összegyűjteni azokat az írásokat, amelyek itthon és szerte a nagyvilágban megjelentek, nyilván mást gondolnának, de nincs türelmem hozzá, mert mindig a következő írás foglalkoztat. Egyébiránt pedig a saját életművem megítélésében nem én vagyok a legilletékesebb. Nem vagyok elégedett vele, de egyelőre még nem haltam meg. Ahhoz viszont, hogy nyugodtan, anyagi gondoktól nem gyötörve tudjak írni, el kellene mennem az országból, pedig nem szeretnék.

– Ránézve a pályájára, az az ember benyomása, hogy van valami a személyiségében, ami folyvást a szellemi magány szenvedélyes keresésére vezet, ami távol tartja mindazon álláspontoktól, melyeket nagyobb véleményközösségek osztanak.

– Erre azt tudnám röviden sóhajtani, hogy: édes hazám! Én anarchistaként is mindenekelőtt a demokratikus ellenzékben éltem, melyben nem voltam magányos. Konzervatívként az általános demokratikus szenvedély részeseként éltem, és nem voltam magányos. Most valóban magányos vagyok, ez így van, pontosabban így lenne, ha én csak magyarországi lény lennék. De én erdélyi is vagyok, nyugati ember is vagyok, a magányom addig tart, amíg föl nem ülök a vonatra. És ez fura, mert egyébként egészen régimódian, reformkorian és szentimentálisan magyar ember vagyok.

Tamás Gáspár Miklós
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.