Magyarország első polgára

1840. november 19-én Pest megye közgyűlésén a börtönből májusban kiszabadult Kossuth Lajos Széchenyi István grófról, a magyar reformmozgalom akkori központi alakjáról azt mondta: ő „a legnagyobb magyar”. Alig húsz évvel később, 1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszaka a legnagyobb magyar Döblingben, egy elmegyógyintézetben agyonlőtte magát. Temetése április 11-én volt Nagycenken – tízezren búcsúztatták a halottat.

A legnagyobb magyar öngyilkos lett. A tények összezárkóztatásából előálló mondat tartalma önmagában is szimbolikus értékű. Széchenyi személyisége, írott és íratlan életműve életében és azóta is foglalkoztatja mindazokat, akik fogékonyak a magyar polgárosodás gondolataira. Szekfű Gyula, a két világháború közötti Magyarország meghatározó történésze szemében egyenesen a konzervatív reform eszméinek apostolává magasztosodott. A magyar szellemi életben egyfajta állandósuló motívumként tűnik fel vitája Kossuth Lajossal, személye a magyar politika számára pedig időről időre szimbolikus hivatkozási alapként jelenik meg. Széchenyi mint szellem kísért, felújulóan értelmezés tárgya, amiből persze az is következik, hogy szinte lehetetlen feladat úgymond „az igazi Széchenyit” rekonstruálni, hiszen életműve, öröksége elválaszthatatlan az utókort inspiráló értelmezésektől.

Széchenyi István romantikus utazóként Keleten is tapasztalatokat gyűjtött...
A család grófi címere Széchenyi István romantikus utazóként Keleten is tapasztalatokat gyűjtött (jobbra), majd nyugati mintát követ: angol köznapi ruhájában lovon (lenn)

Éppen ezért talán jogos az a kérdés, hogy mi ad a különféle értelmezéseknek erőt, mi az, amitől Széchenyi a modern magyar gondolkodás számára vagy hivatkozás, vagy interpretációs késztetés, vagy felejtésre ítélni akart hagyomány.

Azt hiszem, hogy a Széchenyi-jelenség kulcsa a magyar polgárosodás zökkenőkkel teli útjában rejlik. Modern kori történelmünkben nincs más olyan személyiség, akiben ilyen mértékben összpontosulva lehetne feltalálni mindazt a magyar polgárosodási problematikát, amit a társadalom és az ország azóta is és a jelenben is átél. De mindehhez kell az a nagyon is öszszetett, nagyon is ellentmondásokkal teli személyi nyomaték, amit Széchenyi ad. Így nem egyszerűen egy elvont problematika, hanem egy izgalmas alkat együttesében fogalmazható meg az, amit Széchenyi-jelenségnek hívhatunk.

Társadalmi helyzetéből önmagában nem következett, hogy az legyen, ami lett. Egyik idősebb fiútestvére udvari tisztviselőként éli le életét, a másik ki sem mozdul a magánélet, a gazdálkodás világából. Amit készen kap, az a nagy vagyon és az a családi minta, amit apja testesít meg: a mecénás főúri szerep.

1830-ban jelenik meg egyik fő műve, a Hitel, s ebben már egy olyan feladat körvonalazódik, ami arról szól, hogy Széchenyi létrehozza önmagát. Az önmegvalósításként kitűzött feladat értelmében Széchenyi igazi self-made man. A némileg hedonista, katonatiszti pályán induló, a külföldet sokszor megjáró, a mecénásgesztusokat nem nélkülöző főúrból a magyar nemzet polgárosításában gondolkodó, s azért tenni is kész ember vált.

Az ő világában a hitel szó kettős jelentésű: egyrészt jelenti a pénzügyi értelemben felfogott tartalmat, másrészt azonban az erkölcsi hitelességet is. Nemcsak az a célja, hogy a magyar nemesi birtokos polgári birtokossá váljék, hanem az is, hogy a magyar nemes nemes magyarrá legyen. Mindehhez sok minden szükséges, de talán két rövid megfogalmazást lehet idézni, amelyekben mintegy jelszószerűen adja meg a legszükségesebb elemeket. Az egyik: „a nemzetiség (értsd: a nemzet) és a közértelmesség”. A másik: „szabadság és bátorlét”.

A bátorlét nemcsak a vállalkozás biztonságát, hanem a civil kurázsit is jelenti. De ez csak akkor lesz elegendő, ha a közértelmesség, a kiművelt emberfő dominál. S természetesen a szellem korlátoktól mentes műveléséhez a nyilvánosság – Széchenyi által elismert, vallott, de soha ki nem fejtett – működése, a polgári szabadság teljessége szükséges.

...majd nyugati mintát követ: angol köznapi ruhájában lovon

Széchenyi nemcsak a Hitelben, hanem az azt követő művek sorában (Világ, Stádium) csiszolja elképzeléseit, cselekvési programmá formálja azokat. A szavak mögött már a húszas évektől olyan tettek állnak, amelyek az irányt hitelesítik. 1827-ben létrehozza a Nemzeti Kaszinót, amelynek két legfőbb célja a „concentráció” és az „eszmesúrlódás”. A „concentráció” anynyit tesz, hogy polgári egyesülést kell létrehozni, az „eszmesúrlódás” pedig arról szól, hogy nem az előjogok keretében, hanem az intellektuális szabadság jegyében kell a kérdéseket megvitatni. Első könyvét 1828-ban „Lovakrul” címmel jelenteti meg, ahol is a haszonelvűség polgári értékének elsődlegességét hangsúlyozza, s persze arisztokrataként hitet tesz a lóverseny és a lótenyésztés intézménye mellett is.

Mintateremtő szándékkal megpróbálja a magyar közeget mentálisan és civilizatorikusan is fogékonnyá tenni mindarra, amit Angliában, illetve nyugati utazásai során megtapasztalt. Ő kezdi Magyarországon az evezés, a vitorlázás, a korcsolyázás társasági bevezetését; ő az, aki egy alapvetően mosdatlan korban divatot akar csinálni a mosdás szokásából; ő az, aki a polgári individualitás jegyében kialakítja az „önözés” nyelvi formáit.

Mindent, amit a harmincas években képvisel, személyes példamutatással is hitelesít. Gazdálkodását fokozatosan átalakítja, s egyre inkább részvényessé, vállalkozóvá lesz. Részt vesz hengermalom- és gyáralapításban, kikötőépítésben, a bortermelés és a selyemhernyó-terjesztés kiépítésében.

Tevékeny szerepe van az Al-Duna szabályozásában, a dunai gőzhajózás megindításában, és gondot fordít arra is, hogy Pest-Buda egyszer Magyarország méltó fővárosává váljon. Óriási munkát fektet a negyvenes évek elején megindult Lánchíd-építkezés előkészítésébe. Az Akadémia után immár a Nemzeti Színház ügyére is gondja van. A kortársak Széchenyit a harmincas évek végén látták a legboldogabbnak. Talán ekkor érezhette leginkább úgy, hogy ha van magyar civilizáció, akkor ő az, aki ezt újra tudja formálni; ő az, aki a kizökkent időt helyre tudja tolni.

Ez a nyughatatlan, a magyar polgári átalakulás iránt mélyen elkötelezett ember az 1840-es években komoly vitába keveredik az addigra politikailag igencsak meghatározóan véleményformáló szerepbe került Kossuth Lajossal. A vita nem a célokról, hanem a „modorról” szól; arról, hogy a közösen gondolt célokhoz melyik út és milyen mód vezet a leghatékonyabban. Széchenyi retteg attól a politikai agitációtól, amit Kossuth folytat. Úgy gondolja, hogy „a Kelet népe”, azaz a magyarság rossz tulajdonságai (lelki restség, tunyaság, szalmatűz-lelkesedés) egyrészt a reformok lelassítását idézik elő, másrészt konfliktusgerjesztők.

A vita mögött az is meghúzódik, hogy ez a két ember alapvetően másként látja a világot. Mint azt a sajnálatosan fiatalon elhunyt történész, Lackó Mihály megállapította: Széchenyi alapvetően fi zikai rendszerben képzeli el a folyamatokat, Kossuth viszont kémiai módon látja a dolgokat. Széchenyi szerint ha meglökünk valamit, akkor az fizikailag hat egy másik dologra, Kossuth pedig úgy gondolta, hogy ha egy új elemet helyezünk a meglévők közé, akkor az egész jellege és állaga megváltozik.

A nagy szellemi kisugárzású vitát a politika menete értelmezi. Széchenyi 1845-től a helytartótanács közlekedési osztályának vezetője lesz, a hatalom emberévé válik, Kossuth pedig a reformellenzék legnépszerűbb vezetőjévé emelkedik. (Széchenyi ekkor kidolgozott közlekedési koncepciója lesz 1849 után a magyar vasúthálózat szerkezetének alapja.)

Napra pontosan 12 évvel Széchenyi öngyilkossága előtt mindketten tagjai lesznek az első felelős magyar minisztériumnak. Széchenyi 1848 nyarán már legszörnyűbb, nemzethalált idéző vízióit látja visszaigazolódni, hiszen kilátástalanná válik a megegyezés mind a Habsburg-hatalommal, mind a nemzetiségek egy részével. Kétségbeesés és önvád nyomasztja. Öngyilkosságot kísérel meg, aminek nyomán háziorvosa 1848. szeptember 7-én beszállítja a Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetébe. Onnan már nem tér vissza.

Széchenyi István gróf élete, tevékenysége, művei a magyar polgári átalakulás kihívására adott első komoly válasz. S persze az is a történet része, hogy a magyar polgári átalakulás Széchenyi által is elindított, s részben általa szimbolizált folyamata nem ért véget a gróf halálával. Éppen ezért Széchenyi nem egyszerűen egy konkrét kor konkrét történelmi nagysága, hanem állandóan felelevenített modell. Dilemmáinak általánosítása, szerepének értékelése folyamatosan felújuló diskurzus tárgya.

Százötven éve, 1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszaka Magyarország első polgára lett öngyilkos. S ha akarom, ez is szimbolikus tartalmú mondat.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.