Flóri, Flóri, halleluja!

Hallgatni őt legalább olyan jó, mint amilyen nézni volt. Pedig a látványtól ámult ám az ember! Egy csel, két csel, három csel, aztán fekszik a kapus is, majd a trükkművész flegmán a hálóba passzol... Nekem ez volt Albert Flórián. Meg az első az egyenlők között. Sok magyar világklasszist csodálhattam - Mészölytől Göröcsig, Tichytől Benéig, Varga Zoltántól Farkasig -, ám leginkább a "Császár" nyűgözött le.

S mondom, most is lebilincsel.

Mindenekelőtt azzal, hogy úgy beszél az éppen negyven éve elnyert Aranylabdáról, mintha az nem egyéni díj lenne. Miközben meglepetten bámulok rá, többször is leszögezi: "Azt tulajdonképpen két csapat kapta, a Ferencváros és a válogatott. Öreg fejjel már nem kell udvariaskodnom, így hát elhiheti, komolyan gondolom: efféle elismerést a társak nélkül nem lehet kivívni. A mecscsek sem arról szóltak, hogy a Flóri győzött: az FTC nyert meg a válogatott nyert."

Már bánom, amiért kétkedtem. Eszembe jut ugyanis, hogy egyszer megemlítettem neki: mekkora ász lehetett 1960-ban, amikor mind a két gólt ő szerezte az angolok elleni 2-0-ás mérkőzésen. A válasza ez volt: "Ász, én? Örültem, hogy a Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben!"

Azelőtt és azóta sem hallottam tőle soha, hogy öregem, miként csináltam bohócot ebből vagy abból, a góljainak a töredékét is csak külön kérésre mesélte el. Az 1967-es karácsonnyal kapcsolatban viszont nem kell biztatni. "Akkor tényleg megajándékozott az élet. December 12-én született meg a kis Flóri, majd megjött a hír, hogy nekem ítélték az Aranylabdát. Nem tudom már, mi volt a fa alatt, de akármi lehetett, nagyobb örömöt e kettőnél semmi nem szerezhetett nekem."

Nem várja meg, míg lejegyzem, folytatja egyből, ahogyan annak idején a tizenhatosról bevágta a Dózsának.

"Hatvanhétben valóban minden sikerült. Bajnoki cím, gólkirályság... S az év mindjárt azzal kezdődött, hogy jutalomjátékra mehettem - egyenesen Rákosi Gyuszi esküvőjéről - a legnépszerűbb brazil csapathoz, a Flamengóhoz. Ez olyasmi, mintha egy operaénekest azzal kerestek volna meg: a három tenor mellett legyen a negyedik. Dél-Amerika tele van virtuózzal, úgyhogy ott ritkán ájulnak el európai futballistától; inkább az itteniek csodálkoznak rá az ottaniakra... Ám játszhattam - ahogyan arrafelé mondják - a Fla piros-fekete mezében másfél félidőt. Azért csak ennyit, mert a második meccs szünet utáni szakaszának elején lehívtak a pályáról: Bocsánat, elnéztük a gép indulását, máris menni kell a reptérre! Átöltöztem, nyomás, majd a terminálon a Varig légitársaság munkatársa is a kezeit tördelte: Ne haragudjék, Albert úr, de valami baj van a géppel, az csak hat óra múlva száll fel..."

Arról tehát nem maradt le; nem úgy, mint hazafelé egy lisszaboni gálameccsről. A mérkőzést az egyik szemére megvakult portugál válogatott játékos, Graca megsegítésére rendezték, és amikor a szervezők megtudták, hogy Albert Flórián a Rio de Janeiro-Lisszabon légi járaton utazik, minden követ megmozgattak azért, hogy a híres magyar center is részt vegyen a találkozón. Ám Albert nem mert a portugál fővárosban tölteni egy éjszakát, arra meg nem volt idő, hogy hivatalos engedélyt kérjen otthonról a szereplésre. Így hazajött, és Pesten utóbb azt mondták neki: Flórikám, miért nem játszottál egy jót... Soha meg nem válaszolható kérdés: ugyanilyen megértően fogadták volna, ha nem utasítja viszsza az invitálást?

"Nem hiszem - rázza a fejét. - Egyrészt attól tartok: mi, magyarok nem tudunk igazán örülni egymás sikereinek. Másrészt olyan világban éltünk, hogy nemegyszer hallottam akkoriban: miként nézne az ki, ha többet keresnél Dobi Istvánnál? Ennek is volt a következménye, hogy klubszinten nem lehettünk versenyben Európa legjobbjaival. A kontinens legkiválóbb csapatainál már abban az időben profizmus uralkodott, mi meg fél amatőrökként futballoztunk. Ez aztán begyűrűzött a válogatottnál is: bár a kvalitások alapján akár 1962-ben, akár 1966-ban vb-döntőt vívhattunk volna, a legjobb nyolc között mindkétszer kikaptunk, noha a csehszlovák, majd a szovjet csapat elleni meccs előtt és alatt is óriási esélyeink voltak. Eljátszottuk őket, s ez a legnagyobb fájdalmam, ha a pályafutásomra gondolok. Olyannyira mély a seb, hogy - bár nem lehetek eléggé hálás érte, mi mindent kaptam a futballtól - máig sem tudom, igazán sikeres labdarúgónak vallhatom-e magam."

Fölvetem, mi történt volna, ha - mondjuk - a hatvanas évek legjobbnak vélt magyar futballistáit kiengedik külföldre. "Akkor legalább húszan Európa leghíresebb csapataiban játszunk, és minimum érmesek vagyunk valamelyik - ha nem éppen több - világbajnokságon. S talán megnyerjük az 1964-es Eb-t. Ott aztán valóban becsöngettünk a kapun, de nem tudtunk átlépni a küszöbön."

Közbevetem, hogy mai fejjel szinte hihetetlen - ám igaz -, miféle kritikákat kapott a válogatott azért, mert a hosszabbításban "merészelt" alulmaradni a spanyolokkal szemben (2-1), nem mellesleg: a madridi Bernabeuban.

"A jogos bírálatokkal semmi bajunk nem volt. Spanyolország után sem sértődtünk meg, mert tényleg úgy utaztunk oda, hogy - szinte az egész európai sajtó szerint - mi voltunk a favoritok. És nyertünk? Nem nyertünk. Legföljebb győzhettünk volna, ha... De - nem most mondom először, évtizedek óta vallom - a futballban nincs ha. Ettől még hallatlanul rosszul esett, ha igaztalanul bántottak. Hányszor elővették például a csípőre tett kezemet, jóllehet máig így pihenek. Hogy a pályán nem kell lazítani? Dehogynem! A cselezésnél nincs fárasztóbb, és talán egyetlen szólóm sem sikerül, ha időnként nem fújom ki magam. Ám még véletlenül sem akarok panaszkodni, mert annak, aki labdarúgónak áll - feltételezve, hogy a nagyközönség kíváncsi rá - számolnia kell a közszereplés hátrányaival is. Már fogalmam sincs, hogyan játszottam 1965-ben Dorogon, csak azt tudom: a meccs napján Ferenc bátyámat elütötte a HÉV. Mészáros Dodó bácsi, az edzőnk beszélt rá, hogy játsszak, akkor legalább másfél órára elfelejtem a borzalmat. Tegyük fel, nem volt jó átadásom. Mentem volna oda minden egyes nézőhöz, hogy uram, a testvérem...?"

Kicsit elhallgat, majd azt mondja: beszéljünk vidámabb dolgokról! S mesél az olasz Cervato és az angol Stiles szilárdságáról, Bozsik, Pelé, Eusebio, Suarez, Bobby Charlton, Beckenbauer zsenialitásáról, meg arról, hogy akármilyen nagy volt a Honvéd, az Újpest, a Vasas is, a Fradi szerinte mindig külön világot jelentett. Jellemző, hogy mi minden van itt: az 1966-os magyar-brazilról vagy az 1968-as Brazília-Világválogatott mérkőzésről (benne Alberttal és három másik magyarral) ezúttal egy szó sem esik...

De, ha lejárt az idő, ha nem - majdnem két órát töltöttünk együtt - még megkérdem: elcserélte volna-e a hajdani karácsonyünnepet megkoronázó Aranylabdát egy vb-döntőért?

"Nem. Mert az utóbbit el is lehet veszteni."

Max Urbini, a France Football főszerkesztője átadja az Aranylabdát a \
Max Urbini, a France Football főszerkesztője átadja az Aranylabdát a \"Császárnak\"Megjósolható: ha Dalma egyszer viszszavonul, a 8-as mezt másnak már nem osztják ki
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.