Tereskova szaktárs

Azt mondja, még nem olvasott olyan kritikát, amely bántotta volna. Nagy Kriszta Tereskova festőművész, énekes tudomásul veszi: az egyik embernek már az is sok, ha bugyis-melltartós fotójával egy óriásplakáton mutatkozik, a másik azt tartja túlzásnak, amikor egy számítógéppel manipulált képsorozaton hatféle mellel látható. Tavaly ősszel saját temetését rendezte meg a zsúfolásig telt Godot Galériában, néhány hete huszonöt egyforma képet állított ki ugyanott. Pukkasztja a polgárt.

Néha úgy káromkodik, mint egy smirglilelkű széntróger, de a szavak mögül mintha elszivárogna a valódi gorombaság. Amikor zenekarával fellép, olykor nem nagyon öltözik fel, különös és zavarba ejtő dalszövegeket énekel, és bár a színpadról ránk ömlő provokatív mondathalmaz inkább csak egy toronyház méretű fityisz a világnak, az emberek többnyire megütköznek, amikor Nagy Kriszta Tereskova énekesként vagy képzőművészként eléjük lép.

Szolnokon született, ott járt iskolába. Úgy fogalmaz: középhülye gyereknek számított, olyannak, akinek azt szokták mondani a szülei: nem baj, mi azért így is szeretünk. Talán a rajz volt az egyetlen, amiben különös tehetséget mutatott, tizennégy éves korában, egy barátnőjével jelentkezett is a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ma sem tudja azonban, hogy felvették-e, mert végül is Kecskeméti Andrea és Nagy Krisztina teljesítményét értékelve bizonyos Kecskeméti Krisztina jelentkezését fogadták el... Másodikos gimnazista volt, amikor Budapestre költözött, és végre a kisképző hallgatója lett.

Az iskolában beleszeretett egyik tanárába, akinek kedvéért miniszoknyás mikulásnak öltöztette a szaktársait, zenés-táncos produkciót rittyentett, amelyből végül kinőtt egy zenekar, a Tereskova. Koncertjeikre tódultak az emberek. Kriszta szerint azért, mert félrehajítva az elvárásokat, merészelt önmaga lenni. Azt mondja, a fiataloknak bizonyára rokonszenves volt, hogy vállalja saját magát, cipeli amúgy hatalmas keresztjét, és megpróbál vele bemenni olyan, egyébiránt szűk ajtókon is, amelyeken áthaladva másoknak még kereszt nélkül is be kell húzniuk a pocakjukat. Szerinte a hivatalos sztárok többsége rákos sejtként zabálta fel a kultúrát, és az emberek egy jelentős részének ebből elege lett, másra vágyott.

Nagy Kriszta képzőművészeti tevékenységének első meghökkentő darabja a 200 000 Ft. című fotósorozat volt, amelyen Rubens egyik művét megidézve ő maga látható felül szétgombolt bundában, hatféle mellel. Ahogy ő említi: a cicis munka, amely provokatívan szólt arról, hogy összevissza alakított testünkkel/gondolatainkkal miképpen veszítjük el saját magunkat.

Tudom, össze leszek firkálva, mondta később, amikor 1998-ban bugyis-melltartós önmagát egy óriásplakáton tette közszemlére a Lövölde téren. Kortárs képzőművész vagyok, harsogta a fotó melletti felirat az egyetlen példányban készült alkotáson. Azt mondja, szerette volna beleüvölteni a Lövölde téri homályba, hogy ő bizony szakítani szeretne azzal az "undorító és romantikus" művészképpel, amit a leendő képzőművészeknek kínálnak a különböző iskolákban. Azt mondja: nem volt kedve "éhezni, szarul öltözni, és egy üres harminc négyzetméteres lakásban szöttyögni a festővászon előtt". Kell a pénz festékre, vászonra, kell egy jobb élethez. Meg ahhoz, hogy olyan lelki helyzetbe kerüljön, amelyben lehet alkotni. Dalit idézi aztán. Dalit, aki már nagyon sok évtizeddel ezelőtt megmondta, hogy rossz művész az, aki még negyvenéves korában is metrón jár. Nagy Kriszta úgy gondolta: ha kapitalizmus van, akkor legyen a művészek számára is az. Állítja: ő képes megérezni a kor szavát. Mindig tudja, mi van most, miközben a művészek többsége csak hosszú idő elteltével, és holtbiztos dokumentumokat szorongatva tudja megmondani azt: mi volt régen.

Egy időben arról nyilatkozott: Geszti Péter felesége lesz. Azt kérdezi: miért ne? A világ arról szól ugyanis, hogy a társas kapcsolatoknak végük. Végképp eltorzultak a női és a férfi szerepek. Boldog házasság nem létezik, nem úgy állnak a csillagok. Egyetlen dolog tökéletes, a boldogtalanság. Márpedig ha csak a boldogtalanság tökéletes, akkor épüljön egy kapcsolat a boldogtalanságra. És akkor valami végre tökéletes lesz. Miután felajánlotta Gesztinek a lehetőséget, ő először belement a játékba, aztán viszszakozott.

Nemrég kiállítótermek falára akasztotta bekeretezett szerelmes leveleit, tavaly ősszel pedig a Godot Galériában megrendezte saját temetését. Azt szerette volna, hogy a kortárs művészet megnyilvánulásai legyenek társadalmi események. A felhajtás szerinte azért kell, hogy minél több ember elmenjen, gondolatokat cseréljen, a média pedig szívja rá magát egy-egy ilyen eseményre, és adjon hírt róla. Nem mellesleg, beszélt arról is akkor, hogy előbb-utóbb ő is meg fog halni, és most vegyenek tőle képet, hogy ő élvezze annak hasznát, ne egy hiéna. A megnyitóra szerkesztett végrendeletében kikötötte, azokat a műveit, amelyeket haláláig nem vett meg senki, el kell égetni.

Néhány hete felbosszantotta magát Geszti Péter Magyarország-dalán. Úgy gondolta, annak szövege hamis képet sugall, mert ez az ország csak a mobiltelefon-forgalmazókat, meg a mosópordílereket emeli magához, az átlagembert nem. Kicsit átírta hát a szöveget, elénekelte a dalt, majd közzétette az interneten.

Karácsony előtt egy galériában huszonöt egyforma képet állított ki, és akciós vásárt hirdetett. Az érdeklődők viszonylag olcsón megvehették a műveit; meg is vették, mind egy szálig.

Nagy Kriszta Tereskova játszik.

Művészetet, valóságot.

Pukkasztja a polgárt.

És a polgár megpukkad.

Nemrég kiállítótermek falára akasztotta bekeretezett szerelmes leveleit, tavaly ősszel pedig a Godot Galériában megrendezte saját temetését.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.