Robbanás történt, amelyet sok médiaember sietve „török tavasznak” minősített, s a színtérként szolgáló Taksim teret azonosították a kairói Tahrir térrel. Az analógia kézenfekvő, de sokak szerint felületes, sőt hamis. Másfajta jelenségről van szó, csak az indulat, a barikádok, a tüntetők hangulata, a téren felvert sátortábor azonos, mindaz, amit kollégánk, M. Schmidt János helyszíni fotói tükröznek. Fiatalok felkelése fákért. De ezeknek a hetven év körüli fáknak a törökök számára jelentésük van. A Taksim tér viszonylag kis, félreeső része a Gezi, azaz Séta park, de nevezhetnénk korzónak is, ha nem egy ritka zöld sziget lenne a hatalmas városban. Isztambul nem dicsekedhet sok zöld területtel. Ez a park akkor keletkezett, amikor a negyvenes években lebontottak egy majd 140 éves kaszárnyát.

 – Az egykori tüzérlaktanyához jó és rossz történelmi emlékek fűződnek. 1909-ben innen indult ki egy reakciós puccs, amely az Oszmán Birodalomban akkor alakuló alkotmányos rendet akarta felszámolni – emlékeztet dr. Dobrovits Mihály történész, turkológus. A húszas évektől futballstadion volt a kaszárnya udvarán, azután fás terület jött létre, az itteniek ragaszkodnak hozzá, idehordják a gyerekeiket. A tér rekonstrukcióját tervező hatóságok viszont a helyreállított kaszárnyaépületben bevásárlóközpontot akartak építeni. Miután kitört a tiltakozó mozgalom, s rengeteg sebesültje, sőt három halottja is lett a tüntetéssorozatnak, a török vállalkozói kamara kinyilvánította: nem akarnak boltokat nyitni ilyen véres helyen. Azóta arról beszélnek, hogy esetleg múzeum lesz az újjáépített kaszárnyaépületben, a park felszámolásáról ugyanis a miniszterelnök eddig nem volt hajlandó lemondani.

A tervek között szerepel a Taksim téren lévő Atatürk kulturális központ lebontása is, ennek helyére operaház kerülne. A tüntetők ezt sem akarják. Általában elutasítják, megalomániásnak mondják a következő évekre tervezett látványos beruházásokat, amelyek elvileg a 2020-as isztambuli olimpiai pályázattal vannak összefüggésben. Újabb óriási repülőtér épülne a városban, gyorsvasutak, metróvonalak, s már letették az alapkövét egy harmadik Boszporusz-hídnak. A híd elnevezése is provokáció volt: Erdogan I. Szelimről akarta elnevezni, ez óriási felzúdulást keltett a törökországi alevi kisebbségben. Ez, az iszlám síita ágával rokon „kisebbség” nem is annyira kicsi, egyesek szerint minden harmadik török idetartozik, mások szerint is legalább 15-20 millióan vannak. I., más néven „Kegyetlen” Szelim irtóhadjáratot indított őseik ellen.

Az alevik mindig is elnyomott, eretneknek bélyegzett kisebbségnek számítottak, hagyományosan inkább a köztársaság és a baloldal hívei. Szította a feszültséget az alkoholfogyasztás korlátozása is. Nem tiltották be az italozást, de este 10 és reggel 6 óra között nem lehet szeszt árulni, betiltották a reklámot is. Az alkoholfogyasztás lehetősége egy iszlám vallású országban jelképes dolog – különösen, ha az állam deklaráltan világi jellegű. A korlátozás beleillett azoknak a törvényeknek, rendeleteknek, felhívásoknak és utasításoknak a sorába, amelyekkel az iszlamista kormánypárt érzékeltette, hogy az állam ugyan világi, de a vallás parancsai diktálnak. Május elején az ankarai metróban tettek ki „erkölcsös magatartásra” intő feliratokat. Erre válaszul több tucat pár hosszasan elnyúló nyilvános „tiltakozó csókolózást” rendezett a metrónál.

A két hete tartó tüntetések résztvevőinek jó része fiatal, de látni a soraikban középkorú, sőt idősebb embereket is. A diákok, középiskolások mindenütt ott vannak. A tiltakozó mozgalomban úttörő szerepet játszanak a környezetvédők, de csatlakoztak hozzájuk radikális ifjúsági csoportok, anarchisták is. A tüntetők nagy többsége világi fiatal. Dobrovits szerint ők a „kemálizmus új nemzedéke”, de sok képen feltűnnek fejkendős, tehát vallásos fiatal nők is. A társadalomkutatók kiemelik, nincs a tömegmozgalom mögött politikai párt. A közvéleménykutatók viszont rögzítették – s ezt a képek is bizonyítják – azt az erőteljes elutasítást, szinte utálatot, amelyet a tüntetők Erdogannal szemben megfogalmaznak. Esra Ercan Bilgic és Zehra Kafkasli, az isztambuli Bilgi Egyetem kutatói közvélemény-kutatást végeztek az elmúlt napokban a tüntetéseken. A válaszadók 92,4 százaléka mondta azt, hogy Erdogan autoriter fellépése miatt vesz részt a tiltakozó mozgalomban, s a válaszadók 91,3 százaléka a rendőri erőszak miatt ment ki az utcára.

91,1 százalékot felháborított a demokratikus jogok sérelme. 84,2 százalékot a hivatalos média hallgatása késztetett tiltakozásra. 56,2 százalék mondta azt, hogy a Taksim Gezi park fáinak védelme fontos számára. 79,5 százalék utasította el a katonai hatalomátvétel gondolatát, míg 6,6 százalék üdvözölt volna egy puccsot. A tiltakozók nagy többsége azt mondta magáról, hogy nem konzervatív, nem szavazott az AKP-ra, de nem szeretett volna valamilyen párthoz csatlakozni. A 3000 válaszadó 63,6 százaléka 19 és 30 év közötti volt, ez egyértelműen a Facebook és a Twitter nemzedéke. A mozgósítás és a tájékoztatás is a szociális média útján történt. Ezért nevezte Erdogan a Twittert „pestisnek”, s ezért emeltek vádat tucatnyi twitterező ellen, mivel azok „propagandát folytattak”. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők lennének a török többség vagy akár a fiatalok többsége. Ez rendkívül strukturált, sokszorosan rétegezett ország. Isztambulon belül is nagyok a különbségek egyes városnegyedek lakói között, ami most is látható volt. A Kasimpasa negyedben, ahol Erdogan született, s ahol focizott, s a 13 ezer nézőt befogadó Recep Tayyip Erdogan stadion áll, ott a fiatalok is elítélően nyilatkoznak a rendzavarókról.

A török valóság elemzői többnyire visszautasítják, amikor a tüntetésekről szóló beszámolók az arab országokra utalva „török tavaszt” emlegetnek, vagy amikor a spanyolországi Indignados (Elégedetlenek) mozgalmával vetik össze a történteket. Az ország gazdasági helyzete nem rossz, folyamatos a növekedés, nem a nélkülözés, nem a munkanélküliség vitte ki a fiatalokat az utcára. És nem is a féktelen diktatúra, a rendőrterror, a húsba vágó korrupció, mint az arab tavasz országaiban. Elif Safak, a nálunk is népszerű török írónő, akik a Twitteren is követi az eseményeket, a héten írta erről: „Igaz, hogy Törökországban sok minden hasonló létezik, mint a közel-keleti országokban, de ugyanakkor nagyon különbözik azoktól. Az ország tapasztalatokat szerzett a modernitásban, a világi államban és a demokráciában – akármilyen hibásak és éretlen is legyenek azok. Törökország rendelkezik olyan belső mechanizmussal, amely kiegyensúlyozhatja a hatalom túlkapásait. Ha ez nem valósul meg, akkor kell félnünk, hogy a szélsőséges csoportok elbitorolják a tüntetéseket, s az események erőszakossá lesznek.”

Futballista miniszterelnök

Recep Tayyip Erdogan a mostani események központi szereplője, a török közéletnek majd húsz éve egyik centrális alakja. Vallásos, alsó középosztályból származó fiú, aki Isztambulban született, a Fekete-tenger partján nevelkedett. Vallásos középiskolát végzett, majd gazdasági tanulmányokat folytatott. Félprofi futballista volt, apja nem engedte, hogy az első osztályba szerződjön, s már egész fiatalon csatlakozott az iszlamista politikához. Isztambulban polgármester lett 1994-ben, sikeresen modernizálta az óriás várost. Vádat emeltek ellene, formálisan azért, mert egy nagygyűlésen elmondott egy vallásos verset, amelyet a világi bíróság uszításnak minősített. A börtönben alapította meg az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP). 2002 óta ez a párt sorra nyeri a választásokat. Erdogant már háromszor választották meg kormányfőnek. Kormányzása alatt a török gazdaság elképesztő növekedést mutatott, legyőzte az inflációt, Európa egyik gazdasági motorja. Egy másik érdeme a politikai reformok végigvitele: több alkotmányos és jogi reformot hajtott végre, korszerűsítette az államszervezetet, garantált emberi és vallási jogokat, ezt az előző „szekuláris” rezsimek nem tették meg. Visszaszorította a hadsereg és a vele szövetséges erők hegemóniáját.

Nyugat tapsolt neki, hiszen ezeket a dolgokat kérték régóta a törököktől. A gazdasági sikerek is összefüggésben voltak a politikai reformokkal, a korábbi oligarchákat új, jelentős részben vallásos elit váltotta fel. Erdogan lerombolt több kemalista tabut, s épp hozzálátott legnagyobb művéhez, a kurdokkal való kiegyezéshez. Ez azt jelentené, hogy a kurd felkelők, a PKK nevű szervezet lemondana a kurd függetlenségről, s felhagyna a fegyveres harccal. Cserébe elismernék a kurd identitást, szabad lenne a kurd nyelvű oktatás, a legalább tizenötmillió törökországi kurdot pedig államalkotónak nyilvánítanák. Az alku valóra váltása épp most kezdődne. Az volt az elképzelés, hogy a kurdok szavazataikat adnák az alkotmányreformhoz, amely révén az ország elnöki típusú köztársasággá alakul, s Erdogan további tíz évig „uralkodhat”. A kormányfő ezt az esélyt már feltehetően eljátszotta, mondják a szakértők. Elsősorban azzal az arroganciával, durvasággal, amellyel lenézte politikai ellenfeleit, a másik ötven százalékot. Az is kiderült, mondta lapunknak Dobrovits Mihály, hogy Erdogan nem érti a másik oldal értékrendjét, azt, hogy mi fontos nekik, csak a sörivást látja, a „szemérmetlen” csókolózást, nem pedig a szekuláris kultúrát. Erdogan autoriter személyiség, aki nehezen visel el az övétől különböző véleményeket.