Kertek népe

Belépsz, igyekszel nyugalmat erőltetni magadra, s egy szempillantással felmérni a terepet.

Lázongó írók és művészek

Szerbiában a közel két hónapig tartó kormányalakítási zűrzavar egyértelművé tette, hogy bármelyik párt bármelyik párttal koalícióra léphet.

Mesebeli madarak

Gyerekkoromban apukám jó néhányszor elmondta, csöppnyi büszkeséggel a hangjában, hogy nekem aztán semmi okom az aggodalomra, ő idejekorán gondoskodott a jövőmről.

Nyílhegy, fecske, muskátli

Mintha Isten nindzsa lenne, mondta Ernő.

Orbán albuma

Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos a filozófusok elleni eljárás megszüntetésével ismét beleszaladt egy rettenetes pofonba, de csak a mi orcánk pírlik bele, hadd égjen, kit érdekel. Orbán Viktor szerint a Brüsszellel (és csak hogy a későbbiekben teljes legyen a sor: Moszkvával, Pekinggel, Washingtonnal, ó, ki ne felejtsük: Jeruzsálemmel) szemben vívott háborút megnyertük, csak valaminek az ócska látszata az, hogy mintha mégiscsak nekünk kellett volna béketárgyalásokra hívni az ellent.

 

Öt cigaretta

Hetente kétszer jött. Villamoson, néha biciklin. Napi penzum kezdetben két-három fő volt, negyvennégyben felgyorsultak az események, volt hét, hogy ötszázhúszra is felment ez a szám. Nyolcvan DM-et kapott minden fejért, és öt cigarettát, a vége felé a cigaretta elfogyott. Roetgernek hívták. 1945. március 19-én még dolgozott a guillotinnal, két segédjével. 25-én jöttek be az oroszok. Aki idekerült, annak legtöbbje ellenálló volt, a vésztörvényszék ítélte el őket, Von Moltkét is, ő is itt végezte. (Most jelentek meg levelei a börtönből, melyeket egy evangélikus lelkész csempészett ki. Az is az életével játszott… Nevét is tudjuk:Harald Poelchau, a hitvalló egyház papja. Százaknak segített – mert hogy ilyenek is voltak…)

Berlin, Plötzensee. Az urnában kétezerhétszáz kivégzett maradványa. 1952-tőlemlékhely. Sokáig csönd, csak pár éve kezdtek megjelenni dokumentumok az ilyen-olyan ellenállókról. A július 20-i Hitler-ellenes merénylet hősei (Stauffenberg és társai). De végezte itt amerikai is – Mildred Harnack. (Róla Amerikában többet tudnak, születésnapja Wisconsinban emléknap…) A Rote Kapelle tagjai valamennyire benne voltak a köztudatban, de a kisebb csoportok (Weisse Rose alig, csak 2005-ben készült film Sophie Schollról – Aki szembeszállt Hitlerrel címmel), a Kreisauer Kreis pedig legfeljebb a történészeknek mond valamit. Még kevésbé maradt fenn a köznapi ellenállók emléke, azon keveseké, akiket pl. Victor Klemperer említ hatkötetes naplójában (Ich will Zeugniss ablegen…), igaz, ott sokszor. Kenyérjegyet adnak az attól megfosztottnak, kiszolgálják a „zsidóknak tilos” üzletben (Berlinben), egy-egy napra befogadják, mikor beteg. Nem nagy dolgok, pláne nem ellenállás – de emberség. Nem érdemelnének említést?

A kivégzettekről tudunk, lázadókról, szolgálatmegtagadókról, zsidókat segítőkről. Róluk dokumentumok maradtak fenn, az egyszerű „rendes” emberekről szinte semmit. Miért? Két okot tudok felsorolni. Az egyik a szégyen: a náci múlt rettenetes bűnei feletti szégyen nem engedte a „dicsekvést” a tisztességgel, az ellenállás minimumával. A másik a porosz nevelés: az eskü szent. A németek jelentős hányada még 1952-ben is árulónak tartotta a Stauffenberg-kör tagjait – mert megszegték esküjüket, elárulták hazájukat. Az emlékezés számára az egyik azért nem volt jó, mert kommunista volt (Richard Sorge), a másik azért, mert arisztokrata (Helmuth Graf von Moltke). Ja, és a katonákról végképp tabu volt szót ejteni. Se jót, se rosszat – emlékek tudva, ám törölve. Emlékszem, hogy ha Von Paulus nevét kiejtettem, néma csend lett barátaim körében, pedig már a 70-es éveket írtuk. (Ő „adta fel” Sztálingrádot.) A többiekről – meg az egész történetről – legfeljebb az azonos korosztályú családtagok ejtettek szót egymás között. (Nicht vor dem Kind…) Az első generációs utódok is hallgattak (nem is tudtak sokat), csak most a harmadik-negyedik generáció tagjai keresik ezeket a nyomokat, s jutnak el az egykori hősök történetéhez.

Szomorú, hogy hagyták őket feledésbe merülni. Hiszen az anekdota szintjén fennmaradt történetek is elhaltak őrzőikkel. Keleten azért, mert nem tudhatod ki a szomszédod, Nyugaton azért, mert komcsinak néztek volna. Hatvannyolccal oldódott a dolog, de akkor meg minden elvetésre került, ami ’45 előtt volt. Akkor meg azért maradt el a kis hősök felkutatása. A legkisebb akcióhoz is hihetetlen bátorság és naivitás kellett: feljelentő még az utolsó pillanatokban is akadt. És még a kapituláció után egy nappal is voltak kivégzések.

Most mégis egy különleges figuráról, Marion von Dönhoff grófnőről mesélek. Kelet-Poroszország legcsücskén, Königsberg (Kalinyingrád) mellett, Friedrichstein-beli (ma: Kamenka) kastélyban nőtt fel. Unokatestvérét, Heinrich von Lehndorffot, a július 20-i merénylet résztvevőjét a plötzenseei börtönben kivégezték, a Gestapo a grófnőt is elkapta, de valahogy kiszabadult, ám nyomában voltak, az orosz csapatok meg már Königsberget ostromolták. Ekkor hagy hátra mindent, kastélyt, gazdagságot, addigi életét, és Alarich nevű lován nekivág a híres, ezerhatszáz kilométeres útnak Nyugatra, frontokat kerülgetve, rokonaihoz, Nyugatra – Vinsbeckbe. Teljesen kinyúltam, ez az ezerhatszáz kilométer egy extrém sportolónak is sok. Gondold meg: Budapest–Frankfurt távnál hosszabb az út, de nem ám autópályán, hanem helyenként a ló szügyéig érő hóban és harmincfokos hidegben. Összes személyes holmija egy nyeregtáskában. Januárban indul és kora tavaszra ér Westfáliába.

Dönhoff grófnő Willy Brandttal...

De nem is ezt akarom mondani. A grófnő a Die Zeit című liberális hetilap szerkesztőjeként (később kiadójaként) lett híres, ahová ’46-ban a sors vetette, s ahol később Helmut Schmidttel csinálták Európa egyik legjobb liberális folyóiratát. Fantasztikus karakter: Dönhoff tanúja (résztvevője) volt a nagy menekülésnek (kb. 500 ezer ember volt úton, ebből legalább 200 ezer elpusztult, megfagyott, tengerbe fulladt –hajón is akartak menekülni, a történetet Günter Grass írta meg a Rákmenetben című regényében). E rettenetes tapasztalat is formálta Marion Dönhoffot a liberális újságírás ikonjává.

Grass regénye későn jelent meg, mert Kelet-Poroszország sorsa, a menekülés, százezrek népvándorlása – tabu téma volt. (Meg a szélsőjobb gyúanyaga…) A grófnőt mindez nem érdekelte: megérkezésétől kezdve feljegyzésekkel bombázta a szövetségeseket, s írta cikkeit – a kibékülés, német–lengyel, német–orosz megbékélés érdekében. Pont ő, aki mindenét elvesztette, ő lett a nemzeteken, határokon átnyúló európai megbékélés ikonja. Menekülésének és a keletporosz história néhány metszetének dokumentuma (Namen, die keiner mehr nennt – Nevek, melyeket ma már senki sem említ) ugyancsak későn jelent meg. Szikár, majdnem személytelen szöveg, semmi nosztalgia, vádaskodás – csak a tények. Pedig lett volna miért háborognia. Dönhoff ennek az egykori kultúrának lett rezignált örököse – igaz, más szemszögből, mint mondjuk Fontane vagy Brecht, ez utóbbi utálta a porosz junkereket és nagybirtokosokat. A grófnő is látta, hogy az arisztokrácia egyik fele befeküdt Hitlernek, de azt is tudta – mert benne élt –, hogy ennek az arisztokráciának volt egy másik ága, amely azokból rekrutálódott, akik a nácikat nemzetpusztító csőcseléknek tartották, s az utálat és morális patriotizmus sajátos keverékével szervezkedtek különböző Hitler-ellenes körökben. Ezek többségéből semmi sem lett, tagjait lecsukták, kivégezték, de a ’44. július 20-i sikertelen merénylet nagyot szólt. A grófnő ilyen, lázadó családból jött: apja diplomataként világot látott, hamar észrevette, merre tart Németország, ő maga Amerikába, sőt a Szovjetunióba utazott, Marxról akart disszertálni… Szóval volt háttere. A családi kastély, Friedrichstein a náciellenes figurák találkozóhelye lett. A grófnő futárként szolgálta az összeesküvőket: a svájci Vöröskereszthez vitte az adatokat a náci háborús bűnökről, a szervezkedés támogatásáért küzdött. (És dühöngött, hogy a szövetségesek tudomást se akartak venni erről az ellenállásról…) Aztán lebukott, bujkált, és írt.

...Helmut Schmidttel...
Helmut Schmidttel...

Rég tudta, hogy Kelet-Poroszországnak vége, készült a menekülésre: térképeket gyűjtött, s igaza volt – ezek nélkül a mellékutakon, a hóviharban elveszett volna. Mert a fő országutakon, ahol a tömeg vonult, mindig elakadt a menet, német tankok sodorták el a jónép targoncáit. Ott egy nőnek – kincset érő lovával – nem sok esélye lett volna. Szóval: ezek a térképek mentették meg. És a poroszos akaraterő, hogy lefagyott kézzel-lábbal, de végigcsinálta az utat. Ahogy megérkezett, feljegyzéseket írogatott a szövetségeseknek, melyben a német ellenállás históriáját rögzítette, leírta a véreskezűeket, és tanácsait az újjáépítésről. Meg arról, hogy a nürnbergi perben (ahol tanúskodott) ne csak más népek, hanem a németek ellen elkövetett háborús bűnöket is vizsgálják. De írt a megszállók rablásai, felesleges megtorlásai ellen is – kollégái ilyesmire nem mertek még gondolni sem.

Éles nyelvével feltűnt Gerd Bucerusnak, meg az akkor szerveződő Die Zeit pár emberének: meghívták Hamburgba. Onnan kezdve közéleti figura lett. Gondolkodásának középpontjában a keleti tartományok lengyel újjáépítése állt. Hogy valami támadjon fel – maradjon életben –, ha más néven is, abból az egykori kultúrából. (Kant híres szobrát az ő megőrzött modelljéről öntötték újra, felállítását ő szorgalmazta.) De nem volt könnyű partner. Mikor a lap egy Carl Schmitt-cikket közölt jobboldali kommentárral, tiltakozásul felmondott. Csak évekkel később tért vissza, mikorra sikerült kialakítani az újság liberális profilját. Kemény asszony volt.

...Mihail Gorbacsovval...
Mihail Gorbacsovval...

Van egy szövege 1941-ből – akkor támadták meg a németek a Szovjetuniót –a Mazúri tavak és táj varázsáról. Sisi unokahúgával majd egy hétig lovagolják körbe a honi tájat, mintegy búcsúként: Marion már akkor tudta, hogy ez a világ elveszett. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy újságírói pályája elején elég sokáig ellenállt a keleti határok elismerésének, de a Brandtféle „keleti politika” kezdetétől (1970-től) mégis ennek szószólója és a német–lengyel megbékélés küldötte lett. A szerkesztőségben Helmut Schmidttel ugyan sokat veszekednek – pl. a közel-keleti fejleményeken, a hidegháború szélsőségein –, de (mégis vagy épp ezért) ők együtt csinálják Közép-Európa egyik legjobb lapját.

A „hosszú vágta” képeitől nem tudok szabadulni. Az első etap volt a pokol: két hétig se alvás, se ruha, se fürdés, csak fagyott kéz, és állandó készenlét, hogy el ne sodorják. Először tizennégy nap után jut szusszanásnyi pihenőre: a lovászgyerekkel betérnek a varzini (Warcino) Bismarck-rezidenciára, ahol az egykori „vaskancellár” idős húga fogadja: sírját megásatta, várja a ruszkikat – nem menekül. Marion némán csodálkozik, s talán itt értette meg, hogy a régi Németország pusztulásával neki egy másik születésénél kell bábáskodnia. Tényleg csak ámulok: egy grófnő – akinek anyja még a császárnő udvarhölgye volt – a demokratikus német kormányok legfőbb tanácsadója lett.

A történelem iróniája Königsberg sorsa. A háború végén, Kalinyingrád néven, a Szovjetunióhoz csatolták. A kilencvenes években azonban – Litvánia, Fehéroroszország önállósulásával – a régió körbezárt enklávé lett, földrajzilag többé nem érintkezett az anyaországgal. Ha egy orosz Kalinyingrádba akart utazni, két vízumot is kellett kérnie. A német egyesülési tárgyalások során voltak olyan pletykák, hogy az oroszok lemondanának erről a régióról. Ami persze marhaság: az oroszok a balti tenger egyetlen kikötőjét nem adhatták fel. Ismét a grófnőnek lett igaza: csak a megbékélés és baráti segítség a kiút: máig ömlik a német pénz Königsberg újjáépítésébe, a régió túlélésének támogatására. A német–lengyel–orosz megbékélés szimbólumára. Programokra, melyeket ő nyomott át a hivatalos politikán.

...és a Die Zeit szerkesztőivel
és a Die Zeit szerkesztőivel

 

Imádott unokafivére, Heinrich von Lehndorff Plötzensee bitóján végezte. Vérdíja öt cigaretta volt. Marion Dönhoff úgy vett elégtételt, hogy vadászgató porosz grófnőből a liberális polgári újságcsinálás grande dame-ja lett.

Az ifjú Marion von Dönhoff  grófnő Alarich nevű lován
Az i ú Marion von Dönhoff grófnő Alarich nevű lován
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.