Kitágult univerzum
- Tehát az olaszok megirigyelték a franciákat, az angolokat és a spanyolokat, és gyorsan letettek egy zsák pénzt az asztalra, mielőtt egy másik európai főváros elhalássza Woody Allent?
- Évek óta beszélgettünk, most végre kilyukadtunk oda, ahova kell, finanszírozták a filmemet. Mit kellett volna mondanom? Hogy viszolygok attól, hogy pár hónapig Rómában nyaraljak?
- Inkább gyorsan beleírta magát a forgatókönyvbe, hogy képben is legyen. Vagy ennyire hiányzott a színészkedés?
- Állítottam valaha, hogy színész vagyok? Nekem a színész Dustin Hoffmannál kezdődik. Csehovhoz én kevés vagyok, nincs nekem akkora tehetségem. Maximum valaki olyat tudok eljátszani, akire hasonlítok, és ha írok egy forgatókönyvet, és van benne egy pszichiáter, tanár vagy egyéb értelmiségi, esetleg egy vacak kis Broadway-ügynök, New York-i taxisofőr, könyvelő... na ez a maximum.
- Akkor hagyjuk Sztanyiszlavszkijt?
- De még mennyire! Nem próbálok, nem gyakorlok, egy órát se jártam főiskolára. Csinálom. Klubokban léptem fel mint komikus, csak ebben a műfajban vagyok otthon. Ha ennél komolyabb színész kell, hívják Dustin Hoffmant.
- Ebben a filmben (Rómának szeretettel) nyugdíjas zenei menedzsert alakít, aki retteg a bacilusoktól, a repüléstől és a haláltól. Hogy tette túl magát a fóbiáin?
- Képzelheti! Két kézzel markolom az ülést a repülőn, úgy félek, de nincs más megoldás, mert ha dolgozni akarok, muszáj repülni. Ráadásul a nejem imád utazni, és hiányzik belőle ez a fóbia. A gyerekeim dettó. Mit tehetek, összeszorítom az öklöm, és fölszállok a gépre. A halált továbbra is ellenzem, szigorúan politikai okokból. Ebből a szempontból semmit nem változtam. Megállás nélkül foglalkoztat a téma, és még most sem látom be, kinek jó a halál.
- Ebben a filmjében maró gúnnyal kezeli a valóságshow-kat és az álcelebeket. Ennyit ér a hírnév?
- Párizs más ötleteket kínált, mint London vagy Barcelona. Róma pajkos, könnyed, felületes, egyáltalán nem veszi olyan komolyan az életet. Millió turista, millió olasz, mindegyik önmagában egy sztori, nagyon nehéz volt választani közülük. Merő véletlen, hogy melyekre esett a választásom, és már csak ötvözni kellett őket. Annak, hogy valaki csak a zuhany alatt tud énekelni, meg annak, hogy Roberto Benignit sikerült kicsalnom a barlangjából egy átlagpolgárból elővarázsolt valóságshow-sztár erejéig, semmi köze egymáshoz, csak tetszett mind a két ötlet, és összefűztem őket ebben a mesében.
- És a hírnév? Annyit ér, amennyit Benigni kapcsán elmond róla?
- Tulajdonképpen igen. A hírnév jó is, rossz is, összességében talán több az előnye, mint a hátránya. Ha őszintén kell válaszolnom, nem olyan nagy tragédia, ha valaki híres...
- Cinikusan hangzik, de az egész film hangvétele cinikus.
- Nem új keletű, hogy cinizmussal vádolnak, de büszkén vállalom, mert már Mark Twain is megmondta, hogy a cinizmus az igazság anyukája. A Match Point főszereplője gyilkolászik, a lelkiismerete kicsit berzenkedik, de a haja szála se görbül, megússza. A Vicky Cristina Barcelonában az egyik lány végül hozzámegy ahhoz a fickóhoz, akihez amúgy is hozzáment volna, pedig világos, hogy meg fog mellette dögleni az unalomtól. A másik lány rájön, hogy sose találja meg, ami boldoggá tenné, mert azt már tudja, hogy mit nem akar, de azt nem, hogy mit igen. Az Éjfélkor Párizsban hőse belátja, hogy mindegy, hol élsz, ha mindig elvágyódsz. Röviden és tömören, igen, az összes filmemben az élet negatívumait trombitálom, kezdve az Annie Halltól, amelyben a kisgyerek arról rinyál, hogy egy szép nap arra ébredünk, hogy nincs körülöttünk semmi. A világ szétesőben van, az univerzum kitágult, és az én pesszimizmusom kismiska ahhoz képest, amit Freudtól és Nietzschétől olvastunk.
- Ebből a filmből az is kiderül, hogy a monogámiáról sincs valami nagy véleménnyel.
- Mert véletlen balesetnek tartom, ha egy férfi és egy nő kellemesen elvan egymással egy életen át. A válások száma évről évre nő. Mikor kicsi voltam, válni nem volt divat, akkor is együtt maradt a házaspár, ha halálra marták egymást. Ma már szabad a válás, jóval kevesebben házasodnak, és minden tiszteletem a monogámiáé. Ötven éven át még akkor is egymás idegeire megy két ember, ha amúgy szeretik egymást.
- Visszatérve a valóságshow-kra és a hírnévre, mit mond a mai világról, hogy milliók rajonganak az álcelebekért?
- Tudatában vagyok, hogy léteznek ilyen műsorok, de még életemben nem láttam egyet sem. Nem kapcsolom be a tévét, csak a híreket és a sportot nézem, a filmeket meg csak moziban. Mindig foglalkoztatott, hogy kap fel a média egy senkit, és csinál belőle valakit, és Benigni tökéletes alany volt. Ennyi.
- Ha csak a híradót nézi, mit változtatna meg az amerikai politikában?
- Az egész Republikánus Pártot!
- A következő filmjére, amelyet San Franciscóban forgat, minden híres színésznő sorban áll, hogy önnel dolgozzon. (Végül Cate Blanchettet választotta – a szerk.) Ekkora kínálatból hogyan határozná meg a tökéletes nőt?
- Ízlés kérdése, minden férfinak más. Hiába gondolom, hogy X.-hez Y. illene, ha neki nem az esete. Nekem nincsenek nagy igényeim. Már azzal is beérem, ha reggelire a narancsdzsúsz mellé egy olyan nő ül velem szemben, akire jólesik ránézni. Legyen némi sütnivalója, legyen kedves, és nem árt, ha van humora. De ha azt kérdezi, hogy ki a tökéletes nő, akkor kezdjük Penélope Cruzzal, és meg se álljunk egészen a csillagos égig!
Los Angeles, 2012. június
