Nevezték Biatorbágyi Rémnek, tartották bomlott elméjű terroristának, vallásos szekta alapítójának. Szülőfalujában, a délvidéki Csantavéren hencegő, hiú, beképzelt majomnak titulálták „hőstette” után őt, aki 39 évesen, házilag barkácsolt pirinsavas robbanóanyagot tartalmazó ekrazitos bombájával berobbantotta magát a történelembe 80 esztendővel ezelőtt. Ám jobbára csak titokzatos stiklikbe keveredett, s vált önszántán kívül a politika játékszerévé.

A rejtély

Személye, sorsa máig rejtély. Szabadlelkűként festett és verselt a börtönben, főleg a lánya kedvéért. Neve szállóigévé vált. Megihlette a mozisok fantáziáját, két játékfilm is készült róla. Egy regényben főhőst faragtak belőle, alternatív zenészbanda tűzte zászlajára, s külön vitrinben őrzik iratait a váci fegyházban, ahol korábban elutasított találmányai tökéletesítésével bíbelődött hat évig. (Egyik találmánya egy olyan jelzőkészülék, amely a vasúti pályán lévő akadályra figyelmezteti a mozdonyvezetőt, akár nagyobb távolságról is... ) Amiről elhíresült a sokszor köpönyegforgatáson ért, csélcsap természetű, s leginkább ingatlanspekulációból magát és családját fenntartó bécsi kereskedő, az Biatorbágy (akkor még csak Torbágy). Pontosabban: az 1883-ban épített 26 méter magas vasúti viadukt. Németországi és ausztriai „előtanulmányok” és „főpróbák” után 1931 kora őszén az újpesti öszszekötő híd lett volna a kiszemelt célpontja, de az túl forgalmasnak bizonyult. Ezért aztán a szeptember 13-ára, vasárnapra virradó éjszakán, a torbágyi viadukton történt a detonáció, épp abban a pillanatban, amikor odaért a Bécsbe tartó nemzetközi gyors. Huszonkét ember lelte halálát (köztük négy angol) a mélybe zuhanó első hat kocsi valamelyikében, 17-en súlyosan megsebesültek (köztük két angol). Pedig csak egy hatméternyi sínszálat robbantott fel.

Mivel a helyszínen „A Fordító” aláírással találtak egy kapitalistákat fenyegető levelet, a sajtó és a rendőrség is politikai merényletre gyanakodott. Visszatekintve azonban látszik, túl sok volt a szándékos vagy véletlen nyomozói melléfogás, dilettantizmus. Persze az „ügy” érdekében. Minden igyekezettel azon voltak, hogy a közvéleményt egy jól szervezett, széles körű, a Kremlből irányított akcióról győzzék meg. Az akkor már feszült politikai légkörben – egyre érezhetőbbé váltak a világgazdasági válság hatásai – a kommunistákra, s a válság következtében erősödő munkásmozgalomra terelődött a gyanú, és a kopók a tettest is igen hamar megtalálni vélték egy Moszkvában élő műszerész személyében. Mindez kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy a kormány elverje a port a kommunistákon, s így egy héttel a merénylet után az államellenes mozgalmakra is kiterjesztették az érvényben lévő statáriális rendeletet. (A Der Abend azt írta szeptember 16-i cikkében: „Ki áll a Budapest–Bécs gyorsvonat elleni merénylet mögött? Nem a kommunisták, hanem az ürügy, hogy kihirdessék a statá riumot”.) A statárium a végül magányos tettesként elkönyvelt Matuska őrizetbe vétele után is érvényben maradt. Az 1932 derekán letartóztatott illegális kommunista vezetőket (Sallai Imre, Fürst Sándor) éppen erre hivatkozva állították rögtönítélő bíróság elé és végezték ki még ugyanazon napon.

Az osztrák bíróság hatévi fegyházat sózott Matuska nyakába, majd 1934-ben a magyar törvényszék halálra ítélte, de mivel Ausztriában akkor nem volt halálbüntetés, a kiadatási egyezmény értelmében ezt életfogytiglanra változtatták, formailag Horthy hivatalból megkegyelmezett neki. Az osztrákok börtöne után hat évig a Duna-partján raboskodott, majd amikor 1944 legvégén a szovjet front elérte Vácot, s ideig-óráig „gazdátlanná” vált az intézmény, kereket oldott a zűrzavarban. Hírlik, meg sem állt többször is gazdát cserélt szülőfalujáig. Ott teljesedett be a végzete. Börtönéletének érdekes és mindmáig megfejtetlen közjátéka, hogy 1941-ben 17 napig „büntetés-félbeszakításon” tartózkodott. Valószínűsítik, honvédségi érdekektől vezérelve, mert katonák vitték el és hozták vissza a kiérdemelt „szabadságról”. Aztán az ’50-es években egy svédországi vasúti merénylet kapcsán merült fel Matuska neve, de szerepe nem volt bizonyítható. Vadabb találgatások szerint a Távol-Keleten (Korea), meg Fekete-Afrikában (Kongóban, Csombe fehér zsoldosai között) próbált szerencsét, s hasznosította gazdag tapasztalatait. De sehol sem találták. További sorsa, végső nyughelye a mai napig ismeretlen. Családja kihalt, utóda nincs.

Egy furcsa megrendelés

A Matuskáról gyűjtött nyomozati dossziékkal váratlanul találkozott Révész Béla (59), jogász/szociológus, a Szegedi Tudományegyetem politológiai tanszékének docense, aki 14 esztendeje a hazai állambiztonsági titkosszolgálatok múltja feltárásának kötelezte el magát. 1996-ban – még a Történeti Hivatal létrejöttét megelőzően – kapott először kutatási engedélyt a BM központi irattárába. Azóta a budapesti és vidéki levéltárak mindennapos látogatója, a titkosítás alól felszabadított iratrengeteg elszánt bogarászója, bár eléggé lehangoló az a kép, amelyet lehetőségeiről fest a kutatást akadályozó sok akadály miatt.

S, hogy mégis, miért nem szegte kedvét a sok tilos jelzés? Olykor, olyan irányba kap zöld jelzést a kutató, amerre nem is akar menni. A BM központi irattárában így akadt véletlenül a kezébe az a tetemes, porlepte iratállomány, amely a biatorbágyi merénylet és Matuska anyagait tartalmazza. A ’60-as évek végén ugyanis igen furcsa megrendelést teljesített az állambiztonsági szolgálat vizsgálati osztálya.

– Negyvenkét dossziéban maradt fentannak a kutatómunkának az eredménye, amelyet 1966 és 1968 között három operatív tisztből álló munkacsoport végzett, szigorúan titkos körülmények között. Külön szolgálati autóval, költségkerettel, amelyet egy 80 lapos kockás füzetben számoltak el – avat be a részletekbe Révész.

Az 1971-ben irattározásra átadott kötegek – „Jegyzőkönyv Matuska Szilveszter ügyének feldolgozása során keletkezett és beszerzett anyagokról, amik a zártanyag irattárba, illetve az operatív irattárba kerülnek elhelyezésre” – az eredeti magyar dokumentáció mellett, az NDK hatóságaival (a „Stasi”-val – Ministerium für Staatssicherheit) való kapcsolatfelvétel nyomán, a ’60-as évekbeli német nyelvű iratokat is tartalmazzák. Tíz tekercs magnószalagon örökítették meg az operatív úton rögzített beszélgetések szövegeit. (Többek között Dér Ferenc orvossal, Matuska feleségének egyik testvérével, Dankovszky Istvánnéval, akit albérlőjéről, a „társtettes” Feiner Rudolfról faggattak, a váci börtön volt parancsnokával, egykori politikusokkal, csendőrtisztekkel). Megtalálhatók a dossziékban Matuska személyi okmányai, tárgyalási jegyzőkönyvei, a Pest megyei levéltár vonatkozó anyagai, bécsi és budapesti kihallgatási jegyzőkönyvei, a katonai és műszaki szakértői jegyzőkönyvek, a nyomozati, pótnyomozati dokumentumok, csendőrségi jelentések, Gabriella lánya névmagyarosítási kérelme Kutira stb. Csatolták az országos levéltári anyagok fotóit, a viadukt építésének dokumentációját, a MÁV baleseti jegyzőkönyvét. Úgyszólván mindent, ami az üggyel közvetlen, vagy közvetett kapcsolatban állt, állhatott.

Az csak az ötödik kötetben fennmaradt, a BM értékelő, tájékoztató és titkársági osztályának 1981. évi feljegyzéséből derül ki, mi magyarázta a vizsgálati osztály Matuska-ügy iránti fokozott történettudományi érdeklődését. A bizalmas, grandiózus munkát a Párttörténeti Intézet megbízásából folytatták, mivel „Nemes Dezső akadémikus a közeljövőben tanulmánykötetet jelentet meg” – olvasható a dr. Benedek Endre rendőr alezredes, osztályvezető aláírásával ellátott hivatalos levélben. Nemes a megbízás idején az MSZMP Politikai Főiskolájának vezetője volt, s csak 1980-ban lett a Párttörténeti Intézet igazgatója. Tervezett könyvének szándéka – amelyben „képbe kívánta helyezni” a Matuska-ügyet – már az 1968-ban megválaszolás céljából írásban felsorolt kérdéseiből kiderül. Az operatív tiszteknek többek között annak is nyomára kellett bukkanniuk, vajon Matuska „Van der Luebe-hez (sic!) hasonlóan provokátor volt-e?” Az összefüggés keresése Nemes részéről nem volt véletlen. A német parlament, a Reichstag 1933. február 27-én este gyulladt ki. Az égő épület közelében még aznap éjjel letartóztattak egy Marinus van der Lubbe nevű holland férfit, aki kommunista érzelmű volt. A gyújtogatás nyomán támadt közfelháborodást a nácik arra használták fel, hogy általános támadást indítsanak a kommunisták ellen. Ezt a feltételezett analógiát kívánta felhasználni Nemes, mint ami valójában a Horthyék által bevezetett statárium mögött állt, mondván: „Matuska kifejezetten Gömbössel való ismertsége révén lett részese a torbágyi merényletnek”. A „bizonyítás” volt eddigi ismereteink szerint az állambiztonsági szervek legátfogóbb politikatörténeti művelete.

„A biatorbágyi merénylet és ami mögötte van” végül csak 1981-ben jelent meg a Kossuth Kiadónál, egyoldalúan és előzetes ideológiai céljainak megfelelően hasznosítva a BM dokumentációját. (Furcsa módon a Párttörténeti Intézetbe átkerült másolatok – A biatorbágyi merénylet, Matuska Szilveszter ügyében utólagosan végzett BM-vizsgálati jelentések 1966–1969, 1980 – Nemes személyes anyagai között maradtak fent.) A napjainkban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött 42 kötetnyi, lappangó anyag feldolgozása, sajnos a Nemes-könyvet követő munkákból is hiányzik. Vargyai Gyula 2002-ben megjelent kötete (A biatorbágyi merénylet) főleg a Hadtörténeti Levéltár anyagait dolgozta fel, Bozsik Péter dokumentumregénye pedig (Az attentátor) „képtelen történetként” jelöli meg műfaját.

Révész Béla átrágta magát az iratrengetegen, s néhány meghökkentő példát említ, milyen következtetésekre jutott „oknyomozó vizsgálata” során az erre a „döglött” ügyre ráállított három főrendőr.

– A „nyomozásnak” a következő kérdésekre kellett választ adnia: 1. Matuska 1919-ben tagja volt-e a hírhedt tiszti különítmények valamelyikének? A válasz: nem volt. 2. Volt-e valami rokoni kapcsolata Matuska Péter varsói követtel? Nem volt. 3. Igaz-e, hogy a gyorsvonatra diplomaták és külföldiek nem kaptak jegyet? Nem igaz. 4. Tudatos volt-e, hogy a gyorsvonat megelőzte a tehervonatot? Két hónap alatt tizenegy esetben így történt. 5. A kegyelemben közrejátszott-e vezetőkkel való kapcsolata? Nem játszott. 6. Van der Luebe-hez (!) hasonlóan provokátor volt-e? Nem volt az. Továbbá: „Nem volt beszámíthatatlan orvosilag. Mesterségesen idéz elő baleseteket, amik érdeklődést fognak kelteni találmánya iránt.” A kommunistákat – már csak ateizmusuk miatt is – gyűlölte. Az ilyen beállítás miatt még a főtárgyaláson is tiltakozott – sorolja jegyzeteit lapozgatva Révész az oknyomozók következtetéseit.

De talált egy „osztályharcosabb” verziót is 1968 végéről: „A 37 évvel ezelőtt elkövetett bűncselekmény valódi hátterének feltárására felderítettünk több mint 200 olyan személyt, akik valamilyen formában ismerték a merénylet körülményeit. Magas rangú kormány- és rendőrtisztviselőket, csendőröket és detektíveket, vezető beosztású vasúti szakembereket, MÁV-alkalmazottakat, katonatiszteket és jobboldali politikusokat hallgattunk meg (sokszor 90 napos „K” ellenőrzésnek is alávetve - a Szerk.). [...] Nem felel meg a valóságnak, hogy a merényletet egyedül hajtotta végre... Kapcsolatban állt Vass József miniszterrel, Csilléry András jobboldali pártvezérrel és Gömbös Gyulával is, akinek alibire lett volna szüksége, hogy a világ közvéleménye előtt igazolva legyen a magyarországi baloldal jogos felszámolása. Ellentmondásosak a levél, a robbantásmaradvány megtalálásának körülményei; bécsi étteremtulajdonos vallomása alapján: ugyanannak a baráti társaságnak a bizalmát élvezték Gömbös és M. [...] Tény, hogy a merényletet a kommunisták teljes felszámolásra akarták felhasználni”.

A kutató jellemző adalékként említ egy levelet: „Nemes Dezső elvtársnak! A Matuska-ügy összes anyagainak tanulmányozása, egyes személyek meghallgatása alapján elkészítettük az ügyre vonatkozó öszszefoglalónkat. Megbeszéljük? Véleménye? 1967. január 24. Ács Ferenc r. ezredes ov.” Aztán egy másikat: „Nemes elvtársnak! Kérésére kikerestük és összeállítottuk a BM irattárában lévő politikai történelmi jellegű, a kommunista és baloldali mozgalmakra vonatkozó anyagok jegyzékét. Ezek egyes ügyek vizsgálati anyagaiban találhatók. Ha lehet, arra kérném, ne egyszerre, hanem folyamatosan küldhessük meg, miután fotólaboratóriumunk és elvtársaink eléggé megvannak terhelve munkával. 1967. február 18. Ács”. S még egy végkövetkeztetés ízű, kiragadott mondat a jelentések tengeréből: „Alapos okunk van feltételezni, hogy a merényletet – a magyar uralkodó osztály exponens személyei hasonlóan a Reichstag felgyújtásához – provokációs célzattal szervezték és M. Sz.-nek a bűnbak szerepét szánták.”

Mi lett a végzete?

Mit mondanak az iratok? Matuska tényleg egyszerűen vette a kalapját, s lelépett a börtönből, kérdezem, mire a történész leszögezi: ennek éppen az ellenkezője bizonyosodott be a kései vizsgálódás során. „A volt börtönparancsnok, Verőczei Béla elmondása szerint Vác felszabadulása előtt két nappal, 1944. december 6-án felszólította a német katonai parancsnokság, bocsássa szabadon a 800 foglyot, különben kivégzik őket. Ötvenen azonban nem tágítottak, visszamaradtak. Köztük Matuska is, aki a szerb nyelv ismeretében a szovjetekkel való kapcsolatfelvételben bízott. Számítása be vált. Sebésznek adta ki magát, s néhány hétig egy hadikórházban tevékenykedett. Emlékezete szerint az elvonuló orosz katonákkal 1945 januárjában hagyta el a várost. Később azt hallotta, teherautóval Jugoszláviába ment, ahol pechére falhoz állították.”

Sikerült-e kinyomozni, mi lett Matuska végzete? Révész szerint a vallomástöredékekből az hámozható ki, valóban szülőfalujában kötött ki 1945 elején, de nem fért a bőrébe, zavaros politikai tevékenységbe fogott. Egy vasárnapon a templomból kijövő emberek előtt „nacionalista ízű szónoklatra” ragadtatta magát. Másnap „begyűjtötték” a partizánok, s hogy megfékezzék, magukkal vitték Újvidékre. Matuska nagybátyja tudni vélte, Szabadkán egy tömegsírban van eltemetve, így osztozott a kivégzett többi 35 ezer ember sorsában.