Jól tettem, hogy elővettem a szótárt - de nem tettem eleget. Az interneten is rá kellett volna kattintanom a szóra. Akkor rádöbbenek, hogy ha akaratlanul is, de plagizáltam, vagyis hivatkozás nélkül használtam a szakállszárító szót.

Janóka is többet akadt el a beszédben. Ő egy dadogó kissrác, akit két éves korában anyja a lakásban felejtett, mert sikerült alaposan bedrogoznia. Három évig volt nevelőotthonban, és amire visszaadták a nagymamának, már súlyosan dadogott.

Akkoriban indult a nyárvégi zsidó fesztivál, gondoltam, ez remek alkalom, hogy előcsalogassam a besötétített lakásból. A nyarat amúgy is nehezen viselte, mintha ez állna a legélesebb ellentétben a hangulatával. Az augusztus végi szelek, az őszbe forduló idő, s talán a nagyünnepek közelsége felélénkítette, bár előfordult az is, hogy épp ellenkező hatást váltott ki: akkor bújt el a világ elől.

Az egyik elfekvő álmában felül, ordítva ásít egy hatalmasat, mire a másik csak annyit morog: „Mi a fasz van?” Megnézem órámat, hajnali fél kettő.

Mi történt 2000. február 2-án, azután, hogy a főorvos asszony közölte velem, hogy „nem kell izgulni apuka, 24 órán belül megtaláljuk azt a baktériumot, ami Matyikánál a tüdőgyulladást okozta, és néhány napos kezelés után teljesen meg fog gyógyulni”? Ezt a kijelentést követő néhány órán belül kisfiúnk súlyos oxigénhiány következtében sokkos állapotba került, agyvérzést kapott, és az intenzív osztályra szállították át.