juliska és a vlagyimir

Mocsáron át, lyukas cipőben

Kárpátalján ma mindenki számára – nemzetiségi és származási hovatartozástól függetlenül – az a legkínzóbb kérdés, hogy lesz-e háború, s ha igen, akkor Vlagyimir Putyin hadserege vajon meddig nyomul előre Ukrajna belseje felé. Bár ha háború nem, az áremelés intézi el az embereket.

Top cikkek
Románia
Cigány vagyok, az is maradok
Szőcs Levente

A szülők bátorítása, nagy adag kíváncsiság és kitartó munka. Egy átlagos lány átlagos definíciója is lehetne ez a sikerről, de a Sorbonne jogi karán diplomázó Anina Ciuciu története minden, csak nem átlagos.

Hétévesen, amikor a vele egykorú gyerekek izgalommal várták az első becsengetést, a most 24 éves nő előtt egy másfajta iskola kapuja nyílt meg. Kalandos utazás után szüleivel és testvéreivel egy Róma melletti szeméttelepen találta magát, Európa legnagyobb illegális romatáborában. Helyzetük nemcsak borzalmas volt, hanem kilátástalan is. A férfi, akitmegfizettek, hogy az akkor még vízumköteles Romániából Franciaországba vigye őket, egyszerűen kereket oldott. Fel sem merült, hogy a rendőrséghez forduljanak. Valamit azért tenni kellett, és főleg enni. A csempész ugyanis elvitte a család összes megtakarítását.

„Sírtunk. Mindenki sírt, és vissza, haza akart menni. Azt mondták, itt sokkal rosszabb, mint Romániában volt” – idézi fel a casilinói szeméttelepen töltött első napját előbb francia, majd román nyelven megjelent önéletrajzi kötetében. – Megismertem a nyomort. Sokat éheztem, és koldulnunk kellett az utcán, hogy éhen ne haljunk. Folytonos megaláztatásban éltem.”

Megaláztatásból kijutott a családnak Olaszország előtt is. Apja könyvelőként, anyja segédápolóként dolgozott a dél-romániai Craiova városban, ahol Anina 1990-ben született. Kisgyerekként otthon folyton azt hallotta, hogy nekik szerencséjük van, róluk nem rí le messziről, hogy romák. A származásukat mégsem tudták eltitkolni. Keserűen idézi fel, hogy az óvodában a gyerekek elhúzták tőle a kezüket, amikor a szünetre menet vagy onnan jövet a sorban melléje kerültek. A szülőknek egyik napról a másikra felmondtak, akkor döntötték el, hogy kivándorolnak „az emberi jogok országába”. Az út jelképesen és a szó szoros értelmében is göröngyösnek bizonyult.

Olaszországból alpesi utakon, gyalogosan vágtak neki, hogy a határőrök éberségét kijátszva Franciaországba szökjenek. Az ígéret földje azonban csak földrajzi értelemben került közelebb. Lyontól nem messze, Bourg-en-Bresse városban, egy elhagyott kaszárnyában húzták meg magukat, az olaszországinál nem sokkal jobb körülmények között. Az apa újságot árult, az anya a gyerekekkel koldult. Aztán egy napon egy helybéli megszánta őket. Segített tisztességes munkát találni, és elintézte, hogy az önkormányzat lakást utaljon ki nekik.

A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen, de a kezdetben franciául nem beszélő Anina behozta lemaradását, hamarosan osztályelső lett. Két évet összevonva a vele egykorúakkal érettségizett.

– Aki olyasmin megy keresztül, mint én, az mindennél jobban akarja, hogy sikerüljön. Ez az egyetlen módja, hogy elégtételt vegyünk a sorson – vallja. A Ciuciu család bizonyos értelemben révbe ért. Anina nővére férjhez ment, saját lakása van, a gyerekei iskolába járnak, két húga szakmát tanul. Kívülről nézve egy átlagos francia család életét élik, de valójában mégsem. Noha ők maguk tökéletesen beilleszkedtek, úgy érzik, a politikusi nyilatkozatokból és a sajtóhírekből áradó cigánygyűlölet ellenük is irányul, ők is részesei „az emberi jogok országában” a különbözőségek eltörléséért vívott mindennapos harcnak. Ezért akar Anina bíró lenni, hacsak lehet, az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Meg azért is, hogy bebizonyítsa: a roma nem mind koldus és tyúktolvaj – még akkor sem, ha valamikor történetesen rászorult az embertársai jóindulatára.

Az első lépést a magisztrátus felé már megtette, amikor 2012-ben felvették a Sorbonne mesterképzésére. A napokban pedig bejelentette, hogy második nekifutásra jóváhagyták a kérelmét, így júliusban leteheti az állampolgári esküt.

Önéletrajzát is (címe Je suis Tzigane et je le reste, magyarul: Cigány vagyok, és az is maradok) kettős céllal írta meg. Először is szembe akarta állítani a saját pozitív példáját a közvéleményt elárasztó negatív sztereotípiákkal. Ugyanakkor a kötet felhívás a toleranciára, és arra, hogy az emberek „tegyék meg azt az intellektuális erőfeszítést”, amely az előítéletek lebontásához szükséges.

Ebből a megfontolásból fogadta el a minap a román miniszterelnök romaügyi tanácsosának posztját. Reméli, hogy a tisztség nemcsak az előítéletek, a diszkrimináció és az intolerancia elleni harcot viheti előbbre, hanem talán segít megváltoztatni a romákban is a saját magukról alkotott képet. És talán egyre többen lázadnak fel az ellen, hogy sorsukat a bőrük színe határozza meg végérvényesen.

A szülők bátorítása, nagy adag kíváncsiság és kitartó munka. Egy átlagos lány átlagos definíciója is lehetne ez a sikerről, de a Sorbonne jogi karán diplomázó Anina Ciuciu története minden, csak nem átlagos.

Hétévesen, amikor a vele egykorú gyerekek izgalommal várták az első becsengetést, a most 24 éves nő előtt egy másfajta iskola kapuja nyílt meg. Kalandos utazás után szüleivel és testvéreivel egy Róma melletti szeméttelepen találta magát, Európa legnagyobb illegális romatáborában. Helyzetük nemcsak borzalmas volt, hanem kilátástalan is. A férfi, akitmegfizettek, hogy az akkor még vízumköteles Romániából Franciaországba vigye őket, egyszerűen kereket oldott. Fel sem merült, hogy a rendőrséghez forduljanak. Valamit azért tenni kellett, és főleg enni. A csempész ugyanis elvitte a család összes megtakarítását.

„Sírtunk. Mindenki sírt, és vissza, haza akart menni. Azt mondták, itt sokkal rosszabb, mint Romániában volt” – idézi fel a casilinói szeméttelepen töltött első napját előbb francia, majd román nyelven megjelent önéletrajzi kötetében. – Megismertem a nyomort. Sokat éheztem, és koldulnunk kellett az utcán, hogy éhen ne haljunk. Folytonos megaláztatásban éltem.”

Megaláztatásból kijutott a családnak Olaszország előtt is. Apja könyvelőként, anyja segédápolóként dolgozott a dél-romániai Craiova városban, ahol Anina 1990-ben született. Kisgyerekként otthon folyton azt hallotta, hogy nekik szerencséjük van, róluk nem rí le messziről, hogy romák. A származásukat mégsem tudták eltitkolni. Keserűen idézi fel, hogy az óvodában a gyerekek elhúzták tőle a kezüket, amikor a szünetre menet vagy onnan jövet a sorban melléje kerültek. A szülőknek egyik napról a másikra felmondtak, akkor döntötték el, hogy kivándorolnak „az emberi jogok országába”. Az út jelképesen és a szó szoros értelmében is göröngyösnek bizonyult.

Olaszországból alpesi utakon, gyalogosan vágtak neki, hogy a határőrök éberségét kijátszva Franciaországba szökjenek. Az ígéret földje azonban csak földrajzi értelemben került közelebb. Lyontól nem messze, Bourg-en-Bresse városban, egy elhagyott kaszárnyában húzták meg magukat, az olaszországinál nem sokkal jobb körülmények között. Az apa újságot árult, az anya a gyerekekkel koldult. Aztán egy napon egy helybéli megszánta őket. Segített tisztességes munkát találni, és elintézte, hogy az önkormányzat lakást utaljon ki nekik.

A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen, de a kezdetben franciául nem beszélő Anina behozta lemaradását, hamarosan osztályelső lett. Két évet összevonva a vele egykorúakkal érettségizett.

– Aki olyasmin megy keresztül, mint én, az mindennél jobban akarja, hogy sikerüljön. Ez az egyetlen módja, hogy elégtételt vegyünk a sorson – vallja. A Ciuciu család bizonyos értelemben révbe ért. Anina nővére férjhez ment, saját lakása van, a gyerekei iskolába járnak, két húga szakmát tanul. Kívülről nézve egy átlagos francia család életét élik, de valójában mégsem. Noha ők maguk tökéletesen beilleszkedtek, úgy érzik, a politikusi nyilatkozatokból és a sajtóhírekből áradó cigánygyűlölet ellenük is irányul, ők is részesei „az emberi jogok országában” a különbözőségek eltörléséért vívott mindennapos harcnak. Ezért akar Anina bíró lenni, hacsak lehet, az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Meg azért is, hogy bebizonyítsa: a roma nem mind koldus és tyúktolvaj – még akkor sem, ha valamikor történetesen rászorult az embertársai jóindulatára.

Az első lépést a magisztrátus felé már megtette, amikor 2012-ben felvették a Sorbonne mesterképzésére. A napokban pedig bejelentette, hogy második nekifutásra jóváhagyták a kérelmét, így júliusban leteheti az állampolgári esküt.

Önéletrajzát is (címe Je suis Tzigane et je le reste, magyarul: Cigány vagyok, és az is maradok) kettős céllal írta meg. Először is szembe akarta állítani a saját pozitív példáját a közvéleményt elárasztó negatív sztereotípiákkal. Ugyanakkor a kötet felhívás a toleranciára, és arra, hogy az emberek „tegyék meg azt az intellektuális erőfeszítést”, amely az előítéletek lebontásához szükséges.

Ebből a megfontolásból fogadta el a minap a román miniszterelnök romaügyi tanácsosának posztját. Reméli, hogy a tisztség nemcsak az előítéletek, a diszkrimináció és az intolerancia elleni harcot viheti előbbre, hanem talán segít megváltoztatni a romákban is a saját magukról alkotott képet. És talán egyre többen lázadnak fel az ellen, hogy sorsukat a bőrük színe határozza meg végérvényesen.

Olvassa tovább a cikket!
Szőcs László
A munka lovagja
Tóth Levente
Rend a lelke
Poór Csaba
Kockázatos kísérlet
Szalai Anna
Hiba nélkül
Uj Péter
Végtelen konszolidáció
Nagy N. Péter
Falnak szorítva
Rab László
Orbán szobra
Kácsor Zsolt
Gyöngyike kínai császárfája
Vitatott
Facebook
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.