Amikor a Trabi visszainteget

A honi gépjármű-kereskedelem fordulatokban gazdag történetét foglalja lenyűgözően tág keretbe a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállítása. A tárlat leggyakrabban visszatérő hőse a felejthetetlen Trabant 601, amely egy ponton egy bébirugdalózóról is visszainteget.

 
 
torna
„Eszem ágában sem volt, hogy elnök legyek”
Bruckner Gábor

– Gondolt már arra, hogy szinte kakukktojás?

– Őszinte leszek, eddig nem sokat foglalkoztam ezzel, de amióta megkeresett, elmerengtem rajta kicsit. A sportvezetők valamiért azt hiszik: a pénz a minden, ráadásul azt megszerezni a mai világban kizárólag politikusok, jobb esetben üzletemberek képesek. A tornaszövetség élén eltöltött három évemre visszagondolva azonban arra jutottam, ez nem így van, mert a tiszteletre méltó sportolói múlt ugyanúgy megnyitja az ajtókat. Meg lehet nézni, mire jutott a tornasport az utóbbi esztendőkben.

– Rögtön megtudjuk, de előtte még árulja el: származott bármikor hátránya abból, hogy nem a Parlamentben, hanem a szövetségi irodában ücsörög?

– Talán néhányszor, de a mennyiség elhanyagolható. S ezekben az esetekben sem feltétlenül direkt károkozásról volt szó, hanem arról, hogy a politikusok irányította sportágak bizonyos helyzetekben jobban jártak nálunk. Ezzel együtt mi sem állunk rosszul. Pedig eszem ágában sem volt, hogy elnök legyek.

– Befűzték?

– Így is lehet fogalmazni. Előállt a szponzori kör, amelynek tagjai együtt és külön-külön is közölték: kizárólag velem tudják elképzelni a folytatást. Akkoriban szakmai alelnökként dolgoztam, és mit tehettem volna: bólintottam. Ma már azt mondom, jól tettem.

– Élvezi a munkát?

– Amikor megválasztottak, elsődlegesnek tartottam, hogy Berki Krisztián olimpiai aranyérmet nyerjen. Bár annak idején magam is megfordultam a lovon, a hatvan felé közeledve természetesen már csak a háttérből segíthettem őt. Igyekeztem arra összpontosítani, hogy munkatársaimmal minden kérését teljesítsük, valamennyi körülmény stimmeljen. Aztán elmondhatatlanul jólesett, amikor londoni győzelme után maga Krisztián, továbbá a férfi-, sőt még a női válogatott edzője is odajött hozzám, és annyit mondott: köszönöm. Az a 2012-es siker rengeteget jelentett és jelent azóta is a sportágnak.

– Toporognak a gyerekek a tornacsarnokok kapui előtt?

– Közvetlenül az olimpia után valóban megszállták a fiatalok a szakosztályokat, de az lett volna a furcsa, ha nem így történik. A létszámnövekedés már önmagában nagy eredmény volt, nem beszélve arról, hogy a torna vita nélkül került be a tizenhat kiemelten támogatott sportág közé. De nem értük be annyival, hogy korábban soha nem látott mértékű pénz érkezett a szövetség számlájára; azon voltunk, hogy minőségi tartalommal töltsük meg a kínálkozó lehetőséget. A közvetlen toborzáson, akciókon, teremfelújításokon, szervásárlásokon kívül a legtöbb energiát arra fordítottuk, hogy minél szélesebb tömegben tudatosítsuk: tornázni akkor is érdemes, ha később nem lesz olimpiai vagy világbajnok a fiatalból. A torna ugyanis – jellegéből fakadóan – szinte az összes többi sportág számára alapot teremt, a tetejébe már óvodáskorban elkezdhető. Mostanra mindinkább meggyőződésem: jó ötlet volt a népszerűsítésre összpontosítani.

– Arra vonatkozóan is van tippje, hogy mit lehet kezdeni azzal a sztereotípiával, amely kínokat kiálló gyerekekkel, spártai módszerek alkalmazásával láttatja a tornát?

– Nincs szükség semmiféle tippre, mert a torna ma már egyáltalán nem ilyen sport. A metodika összehasonlíthatatlan a néhány évtizeddel ezelőttivel. Napjaink edzőinek nem az a céljuk, hogy a kölykökbe beleverjék a tudást, hanem az, hogy megszerettessék velük a mozgást. Nem is lehet másként, hiszen a világ nagyot változott minden tekintetben. Ezzel együtt akad időtálló tényező is,mégpedig a fegyelem. Anélkül ma is elképzelhetetlen a tornaterem, de azt hiszem, ennek így kellene lennie az egész élsportban.

– Talán valóban ez volna a helyzet, ha korábbi sportolók vezetnék a szövetségeket...

– Éppen az előbb említettem, hogy a torna fegyelemre nevel. Tehát diplomatikus leszek: talán.

– Gondolt már arra, hogy szinte kakukktojás?

– Őszinte leszek, eddig nem sokat foglalkoztam ezzel, de amióta megkeresett, elmerengtem rajta kicsit. A sportvezetők valamiért azt hiszik: a pénz a minden, ráadásul azt megszerezni a mai világban kizárólag politikusok, jobb esetben üzletemberek képesek. A tornaszövetség élén eltöltött három évemre visszagondolva azonban arra jutottam, ez nem így van, mert a tiszteletre méltó sportolói múlt ugyanúgy megnyitja az ajtókat. Meg lehet nézni, mire jutott a tornasport az utóbbi esztendőkben.

– Rögtön megtudjuk, de előtte még árulja el: származott bármikor hátránya abból, hogy nem a Parlamentben, hanem a szövetségi irodában ücsörög?

– Talán néhányszor, de a mennyiség elhanyagolható. S ezekben az esetekben sem feltétlenül direkt károkozásról volt szó, hanem arról, hogy a politikusok irányította sportágak bizonyos helyzetekben jobban jártak nálunk. Ezzel együtt mi sem állunk rosszul. Pedig eszem ágában sem volt, hogy elnök legyek.

– Befűzték?

– Így is lehet fogalmazni. Előállt a szponzori kör, amelynek tagjai együtt és külön-külön is közölték: kizárólag velem tudják elképzelni a folytatást. Akkoriban szakmai alelnökként dolgoztam, és mit tehettem volna: bólintottam. Ma már azt mondom, jól tettem.

– Élvezi a munkát?

– Amikor megválasztottak, elsődlegesnek tartottam, hogy Berki Krisztián olimpiai aranyérmet nyerjen. Bár annak idején magam is megfordultam a lovon, a hatvan felé közeledve természetesen már csak a háttérből segíthettem őt. Igyekeztem arra összpontosítani, hogy munkatársaimmal minden kérését teljesítsük, valamennyi körülmény stimmeljen. Aztán elmondhatatlanul jólesett, amikor londoni győzelme után maga Krisztián, továbbá a férfi-, sőt még a női válogatott edzője is odajött hozzám, és annyit mondott: köszönöm. Az a 2012-es siker rengeteget jelentett és jelent azóta is a sportágnak.

– Toporognak a gyerekek a tornacsarnokok kapui előtt?

– Közvetlenül az olimpia után valóban megszállták a fiatalok a szakosztályokat, de az lett volna a furcsa, ha nem így történik. A létszámnövekedés már önmagában nagy eredmény volt, nem beszélve arról, hogy a torna vita nélkül került be a tizenhat kiemelten támogatott sportág közé. De nem értük be annyival, hogy korábban soha nem látott mértékű pénz érkezett a szövetség számlájára; azon voltunk, hogy minőségi tartalommal töltsük meg a kínálkozó lehetőséget. A közvetlen toborzáson, akciókon, teremfelújításokon, szervásárlásokon kívül a legtöbb energiát arra fordítottuk, hogy minél szélesebb tömegben tudatosítsuk: tornázni akkor is érdemes, ha később nem lesz olimpiai vagy világbajnok a fiatalból. A torna ugyanis – jellegéből fakadóan – szinte az összes többi sportág számára alapot teremt, a tetejébe már óvodáskorban elkezdhető. Mostanra mindinkább meggyőződésem: jó ötlet volt a népszerűsítésre összpontosítani.

– Arra vonatkozóan is van tippje, hogy mit lehet kezdeni azzal a sztereotípiával, amely kínokat kiálló gyerekekkel, spártai módszerek alkalmazásával láttatja a tornát?

– Nincs szükség semmiféle tippre, mert a torna ma már egyáltalán nem ilyen sport. A metodika összehasonlíthatatlan a néhány évtizeddel ezelőttivel. Napjaink edzőinek nem az a céljuk, hogy a kölykökbe beleverjék a tudást, hanem az, hogy megszerettessék velük a mozgást. Nem is lehet másként, hiszen a világ nagyot változott minden tekintetben. Ezzel együtt akad időtálló tényező is,mégpedig a fegyelem. Anélkül ma is elképzelhetetlen a tornaterem, de azt hiszem, ennek így kellene lennie az egész élsportban.

– Talán valóban ez volna a helyzet, ha korábbi sportolók vezetnék a szövetségeket...

– Éppen az előbb említettem, hogy a torna fegyelemre nevel. Tehát diplomatikus leszek: talán.

Olvassa tovább a cikket!
Érdemes elolvasni
NOL Piactér