burkolt büntetés

A Közgép mégis fizethet

Mégis fizethetnek az útépítő cégek, ha az Európai Bizottság megbünteti hazánkat a 2007 óta lebonyolított közúti fejlesztések egy részének versenykorlátozó pályáztatására hivatkozva. A szakvállalkozások különadójának tervét elvetették ugyan, de a kormány nem adta fel, hogy a vállalatokkal adassa össze az esetleges 90 milliárd forintra rúgó bírság döntő hányadát.

Top cikkek
villa negra
A terv
Csider István Zoltán

– Ezt nem kellene csinálnod – mondtam Mr. Thompsonnak, amikor gyomron könyökölte a pincért.

– Miért, akkor mi lesz? – kérdezett vissza, nem annyira arrogánsan, mint inkább fáradtan.

Mr. Thompsont tényleg fárasztotta már ez az egész. Nem is a vakmeleg, amiben egész délelőtt kóvályogtunk, és amiből még most sem szabadultunk, itt, a napernyő alatt, mert olyan hülye szögben áll ez a kifeszített textildarab, hogy árnyéknak nyoma sincs, meg nem is a maláj gép, és nem is az, hogy a hírek szerint egy férfi feldarabolta a kutyáját és disznóhúsként adta el a szomszédoknak. Nem is Tusnádfürdő. Hanem, hogy tíz percet várt egy Caipirinhára, ami a hanyatló nyugat-európai, liberofasiszta vendéglátáson edződött Mr. Thompsonnak egész egyszerűen elfogadhatatlan.

Ráadásul mire megkapta, kétkörömnyi jégdarab úszkált csupán az ital felszínén, ami arra engedett következtetni, hogy nem az elkészítés, hanem a felszolgálás szenvedett késedelmet. A terasz különben tök üres volt, a könyökölés pillanatában úgy tizenkét óránál elszaladt egy ördögszekér is.

– A vesztébe rohan ez az ország – csóválta a fejét Mr. Bateman, és akkor beállt a csönd, mert mindhárman elképzeltük, ahogy lassított felvételben rohan az ország, közben lobog a haja, majd átszakítja a vesztét jelző célszalagot, mely célszalag mögött szabad szemmel is jól láthatóan illiberális szakadék tátong.

– Mit tehetnénk? – kérdeztem végül, megtörve a csöndet, bánatosan.

– Kössünk az ország farkára nyulat, és küldjünk utána vadászkutyát? – vázoltam kérdőleg a kormánypárti forgatókönyvet.

– Elindulhatunk a választásokon – vetette fel Mr. Bateman, ami még így, napszúrás előtt közvetlenül is képtelenségnek tetszett. De kifejtette.

– Tudjátok, mi az a generáció vagyunk, amelyik még éppen élt pár évet az MSZMP alatt, csak azt hittük, hogy ez egy dizájnerdrog rövidítése: jópofa kivégzések, Vadász csoki, felvonulás, Népfront-folyóiratkötegek a nagypapa kinyitható lócájában, Szabó László a Kék Fényben meg a Népszabadságban, az első McDonald’s a Régiposta utcában, ahol Grósz Károly állítólag késsel-villával ette a Big Macet. Amikor ez megbukott, kivontak belőle egy M-alkaloidát, s bár az új vegyület nem tűnt túl életképesnek, visszaszerezte pozícióját. Mára viszont újra csak az egykori szipusok tolják a Blaha Lujza téri aluljáróban. A Fidesz erősen pszichoaktív, amióta rendesen felütötték egy kis KDNP-s GHB-val, rajta maradt az ország – ezzel kell felvennünk a versenyt. Az MDMA nevet javaslom. Lehetnénk esetleg LSD. Hogy legyenek vízióink. Nagyszabásúak. Színesek. Hm? – zárta elégedetten és várakozóan Mr. Bateman.

– Vagy kérhetünk még jeget – válaszolta nyugtatólag Mr. Thompson, és intett a még mindig ijedt pincérnek, aki hamarosan hozta is a csillogó kockákkal teli poharat. Talán még bele sem köpött előzőleg. Thompson, most már szelíden, megfogta a távozó pincér karját: – Jegyezd meg fiam: hol jég, ott szeretet; hol szeretet, ott béke; hol béke, ott áldás; hol áldás, ott Isten. Hol Isten, ott liberális demokráciára szükség nincsen.

– Ezt nem kellene csinálnod – mondtam Mr. Thompsonnak, amikor gyomron könyökölte a pincért.

– Miért, akkor mi lesz? – kérdezett vissza, nem annyira arrogánsan, mint inkább fáradtan.

Mr. Thompsont tényleg fárasztotta már ez az egész. Nem is a vakmeleg, amiben egész délelőtt kóvályogtunk, és amiből még most sem szabadultunk, itt, a napernyő alatt, mert olyan hülye szögben áll ez a kifeszített textildarab, hogy árnyéknak nyoma sincs, meg nem is a maláj gép, és nem is az, hogy a hírek szerint egy férfi feldarabolta a kutyáját és disznóhúsként adta el a szomszédoknak. Nem is Tusnádfürdő. Hanem, hogy tíz percet várt egy Caipirinhára, ami a hanyatló nyugat-európai, liberofasiszta vendéglátáson edződött Mr. Thompsonnak egész egyszerűen elfogadhatatlan.

Ráadásul mire megkapta, kétkörömnyi jégdarab úszkált csupán az ital felszínén, ami arra engedett következtetni, hogy nem az elkészítés, hanem a felszolgálás szenvedett késedelmet. A terasz különben tök üres volt, a könyökölés pillanatában úgy tizenkét óránál elszaladt egy ördögszekér is.

– A vesztébe rohan ez az ország – csóválta a fejét Mr. Bateman, és akkor beállt a csönd, mert mindhárman elképzeltük, ahogy lassított felvételben rohan az ország, közben lobog a haja, majd átszakítja a vesztét jelző célszalagot, mely célszalag mögött szabad szemmel is jól láthatóan illiberális szakadék tátong.

– Mit tehetnénk? – kérdeztem végül, megtörve a csöndet, bánatosan.

– Kössünk az ország farkára nyulat, és küldjünk utána vadászkutyát? – vázoltam kérdőleg a kormánypárti forgatókönyvet.

– Elindulhatunk a választásokon – vetette fel Mr. Bateman, ami még így, napszúrás előtt közvetlenül is képtelenségnek tetszett. De kifejtette.

– Tudjátok, mi az a generáció vagyunk, amelyik még éppen élt pár évet az MSZMP alatt, csak azt hittük, hogy ez egy dizájnerdrog rövidítése: jópofa kivégzések, Vadász csoki, felvonulás, Népfront-folyóiratkötegek a nagypapa kinyitható lócájában, Szabó László a Kék Fényben meg a Népszabadságban, az első McDonald’s a Régiposta utcában, ahol Grósz Károly állítólag késsel-villával ette a Big Macet. Amikor ez megbukott, kivontak belőle egy M-alkaloidát, s bár az új vegyület nem tűnt túl életképesnek, visszaszerezte pozícióját. Mára viszont újra csak az egykori szipusok tolják a Blaha Lujza téri aluljáróban. A Fidesz erősen pszichoaktív, amióta rendesen felütötték egy kis KDNP-s GHB-val, rajta maradt az ország – ezzel kell felvennünk a versenyt. Az MDMA nevet javaslom. Lehetnénk esetleg LSD. Hogy legyenek vízióink. Nagyszabásúak. Színesek. Hm? – zárta elégedetten és várakozóan Mr. Bateman.

– Vagy kérhetünk még jeget – válaszolta nyugtatólag Mr. Thompson, és intett a még mindig ijedt pincérnek, aki hamarosan hozta is a csillogó kockákkal teli poharat. Talán még bele sem köpött előzőleg. Thompson, most már szelíden, megfogta a távozó pincér karját: – Jegyezd meg fiam: hol jég, ott szeretet; hol szeretet, ott béke; hol béke, ott áldás; hol áldás, ott Isten. Hol Isten, ott liberális demokráciára szükség nincsen.

Olvassa tovább a cikket!
F. Szabó Emese
A kacatok sorsa
Szilvássy József
Orbán a határon túl
Uj Péter
A rockmozgalom újjáéled
Hajba Ferenc
Távolodóban
Tamás Ervin
Tele a padlás
Horváth Gábor
Az ő ideje
Lencsés Károly
Vétójog
Kácsor Zsolt
A rossz Orgován
NolBlog
Facebook
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.