Az igazi politikus
A teremben lévő kamerák több szögből rögzítették a drámai eseményeket, amelyek híre akkoriban bejárta a világot. Az automata fegyverekből kilőtt sorozatok közben ordítva hangzott a parancs: „Mindenki a földre!” A spanyol parlament tagjai lekuporodtak – három ember kivételével. A pattogó sorozatok, a hulló vakolat, s a megismételt parancs ellenére Gutiérrez Mellado tábornok, aki miniszterelnök-helyettesi posztot töltött be, maga a miniszterelnök, Adolfo Suárez és Santiago Carillo, a spanyol kommunista párt főtitkára nem engedelmeskedik a puccsistáknak. Látszólag nyugodtan ülnek, azaz politikailag állva maradnak. Nem kis mértékben nekik, az ő tartásuknak köszönhető, hogy a katonai államcsíny nem sikerült.
A pártok, a szakszervezetek, az egyház és szinte a sajtó egésze, úgyszólván mindenki várakozó állásponton volt. Az éjszaka folyamán János Károly király, a hadsereg szimbolikus főparancsnoka – akárha valódi lenne – parancsokat osztogat, hogy a katonai egységek maradjanak a laktanyákban, s a túszul nem ejtett közéleti tényezők közül egyedüliként televíziós adásban ítéli el az államcsínyt. Ahhoz azonban, hogy a Franco diktátor által kiszemelt és katonák által nevelt, immár alkotmányos uralkodó sikeresen lépett fel a katonák ellen a parlamentáris demokrácia védelmében, ennek a három embernek a tartása sokban hozzájárult.
Mindhármuk múltja rendkívüli eseményekkel volt teli. Gutiérrez Mellado nemcsak Franco diktátor tábornoka volt, hanem 1936-ban, még fiatal hadnagyként a köztársaság ellen puccsot végrehajtó hadsereg által akkor ostromolt Madridban, az ottani belső elhárításért felelős kommunista, Santiago Carillo foglya. Maga Carillo, több évtizedes száműzetéssel a háta mögött, az eurokommunizmus egyik kialakítójaként szakít a leninizmussal, gyakorlatilag a Szovjetunióval, s kiáll a demokratikus parlamentarizmus megteremtéséért. Vezetésével a kommunisták, mint a frankóizmus ellen Spanyolországban mindvégig egyedül szemben álló politikai párt, adják a demokratikus átalakulás nélkülözhetetlen legitimitását Suárez kormányának.
Adolfo Suárez ismeretlen, vidéki, vallásos, szélsőjobboldali jogászként a négy évtizedig tartó fasiszta diktatúrában fut be karriert, s lesz Franco halála után az a miniszterelnök, aki sikeresen átfordítja Spanyolországot egy nyitott demokráciába (politikai reformok, a kommunista párt legalizálása, tartományi autonómiák, a nálunk oly sokat emlegetett Moncloa-paktum stb.). Mind a hárman 180 fokos fordulatot tettek, s váltak – saját addigi életükhöz viszonyítva – a „meghátrálás hőseivé”. A meghátrálás hősei kifejezés Hans Magnus Enzensberger német írótól származik, aki az orosz Gorbacsovot, a lengyel Jaruzelski tábornokot és a spanyol Suárezt nevezte a XX. századvég újfajta, morális hőseinek.
Javier Cercas spanyol regényíró egy nagyszabású, különös könyvben Enzensbergert idézve választja így Suárezt, és mellette Santiago Carillót, a retiráda, a meghátrálás hősének, igazi politikusnak, aki nem kis személyes bátorsággal száll szembe korábbi társaival és elvbarátaival. Spanyolország elmúlt kétszáz éves történelmében a hadsereg kitüntetett szerepet játszott a maga ötven-valahány államcsínyével, s lett a Franco-diktatúra legszilárdabb letéteményese, a jobboldaliság és a spanyol állam szimbóluma. A polgári, azaz civil demokrácia reakciójaként így szinte kézenfekvő az 1981-es katonai államcsíny kísérlete – és így mérlegelendő Adolfo Suárez demokráciáért kiálló szembeszegülésének nagysága. Suárez miniszterelnök a parlament lerohanásakor követeli, hogy beszélhessen a puccsista Tejero alezredessel, de amikor az ordítva mellének szegezi a pisztolyt, a civil miniszterelnök emelt hangon kiált rá: „Ha előttem áll, álljon vigyázzban!” Javier Cercas őt igazi politikusnak tartja. Nem fordulatai ellenére, hanem talán éppen azáltal, hogy képes volt hátat fordítani – minek is? – barátainak, politikai fegyvertársainak, valójában korábbi önmagának, hogy a kor és a körülmények szorításában a demokrácia vállalásával az ország érdekeit mozdítsa előre. Nem kétséges, hogy korábbi társai és elvbarátai, miként Gorbacsovot is és Santiago Carillót is, jobb esetben szélkakasnak, de valójában árulónak tekintették és tekintik ma is. Vállalva ezt az elítélést választották hitük szerint az állam üdvét, a köz javát, s voltak igazi politikusok.
Javier Cercas felfogásában az igazi politikus erényei a természetes intelligencia, a bátorság, harcos szellem, a gyors helyzetfelmérés, a fáradhatatlan kitartóképesség, az egészséges ösztön és képesség az összeegyeztethetetlen dolgok egyesítésére. Az igazi politikus nem ideológus, hanem olyan valaki, akinek realitásérzéke van akképpen, hogy minden intellektuális energiáját arra összpontosítja, hogy észrevegye a használhatatlan, holt dolgot abban is, ami még mindenki más szemében élőnek tetszik. Az igazi politikus alkati defektusai ugyanakkor a megfontolás nélküli impulzív cselekvés, valamibe való görcsös belefeledkezés, a skrupulusok hiánya, hajlam mások félrevezetésére, az ízlés és az eszmék finomságai iránti süketség, a kaméleon jellegű viselkedés. Így nem kis probléma, hogy az úgynevezett igazi politikus jó ember-e, avagy inkább rossz – merthogy ki nem tenné fel e kérdést?
S ezzel aztán bele is botlunk a politikai erkölcs nagy kérdéseibe. Például Montaigne szerint, akit a szerző idéz is, „a közjó megköveteli az árulást, a hazudozást és a gyilkolást”, s ezért a politikát, vagyis a közügyeket „a legerősebb és a legbátrabb emberekre kell hagyni, akik becsületüket és lelkiismeretüket feláldozzák országaik javára”. Ezért, hogy a csak a szándékokat mérlegelő etikák oly mértékben eltérnek a következményetikáktól, avagy az érzületerkölcs tanai a felelősségetikáktól. Nem könnyű ítélkezni, mert a jó szándék olykor rettenetes következményekkel terhes, másrészt meg a hasznos következmény alapján a „cél szentesíti az eszközt?” kérdése mered ránk. Vagy még a leginkább Lukács György Taktika és etika című írásából ismert, a politikai erkölcs problémáinak közepébe vágó mondat: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kihúzhatnám?” Kell-e jobb önfeloldozás a politikai döntésekért való felelőssége alól? – Igazán kíváncsi vagyok, hogy a most nálunk kilátásba helyezett, s a hittan helyett-mellett „kötelezően választható” erkölcstan (ugyan melyik a sok közül?) hogyan küzd meg ezekkel a dilemmákkal.
Javier Cercas itt megidézett könyvének a címe Egy pillanat anatómiája. Könyvei számos nyelven olvashatók, magyarul azonban tudtommal nem. Ezt a könyvét magisztrális politikai elemzésnek tartom, amelyben igen sokoldalúan néz és ítél meg egy emlékezetes eseményt, miközben bennünk, olvasókban a történtekről és saját ítélőképességünkről csak szaporítja a kérdéseket. De lehet, hogy játszik is az olvasóval, mert bár a történtekről forrásokra támaszkodó és okadatolt dokumentumprózát olvasunk, a boltozatos, repetitív mondatok regényt is sejtetnek. A különféle morális és esztétikai dilemmákon túl azonban egy dolog bizonyosnak tetszik: noha a parlamenti demokráciák – harminc éve a spanyol, vagy akár húsz éven át a miénk – sok defektussal, megoldatlansággal terhesek, még nehéz pillanatokban is nem ezek rombolása, hanem csak védelme a nagy tett.
