Arról hát nem lehet vita, hogy Jézus életének utolsó, gyötrelmekkel teli óráiból a globalizált public relations (újmagyarul: píár) tengerentúli szakemberei hatalmas üzletet kreáltak. "Zseniális pénzügyi menedzselés." Ez volt az első mondata annak a francia producernek is (neve: Marie-Christine de Montbrial), aki egyben egy amerikai filmforgalmazó vállalat  tulajdonosa. A New York Times őt kérte fel, hogy nézze meg a filmet egy olyan - ritka - európai értelmiségi szemével, aki egyben amerikai üzletasszony is.

Madame Montbrial két következő mondata már így hangzott: "Nem lehet megállapítani, hogy ez film-e, vagy netán hitvallás, esetleg provokáció. Zavarba ejt, hogy akkor készült el, amikor a fanatikus fundamentalizmus megfertőzi a világ valamennyi nagy vallását."

Rövid gondolkodás után még hozzátette: "A filmet kísérő vita rajongása és dühöngése egyaránt túlzásnak tűnik."

Igen, a "píárt" senki nem vitatja. A film mondanivalóját mindenki. (A hét közepéig csak a világhálón több mint 200 ezer weblap rajongott vagy dühöngött.)

Így hát némileg erőltetett hűvös nyugalommal mégiscsak megkérdezném: valóban túlzás?

Hiszen ez a brutális és felkavaró film a robbanásveszélyes kérdések egész sorát dobja be a köztudatba. Mögöttük pedig (félreérthetetlen tudatossággal) újjáéleszt egy ősi és századok során mérhetetlen szenvedést és véráldozatot követelő vitát arról, hogy ki ölte meg Jézust.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Kérdezzük meg önmagunktól: ezek voltak a világ sorskérdései hamvazószerda előtt? Csak körül kell nézni, és a kérdésben ott a válasz. Ezt érzékelhette Montbrial aszony is, akit "zavarba ejtett, hogy a film akkor készült el, amikor a fanatikus fundamentalizmus megfertőzi a világ valamennyi nagy vallását".

Ezzel a megjegyzéssel nagyon becsületesen és a maga ártatlan módján ez az asszony felvetette az igazi kérdést. Talán az egyetlen igazit: az időzítését. Mert ugye "forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk". (Szegény József Attila nem sejthette, hogy mivé transzformálódik majd Sztálin és Mao birodalma.) És hogy miért a maga ártatlan módján? Hát azért, mert a fanatikus fundamentalizmus nem "egyszerűen" a világ nagy és kisebb vallásait fertőzi meg, hanem magát a világot.

Az időzítés legalábbis számomra teljes világossággal azt üzeni, hogy - Károli Gáspár gyönyörűséges nyelvével visszaélve - "A Mel szerint való evangyéliom" kőkemény politika. Nem állítható és persze még kevésbé bizonyítható, hogy valamiféle rendelésre készült volna. Gibson, aki meggyőződéses és szélsőséges katolikus fundamentalista, egyszerűen megértette az idők szavát. Rájött, hogy ha visszalép két évezredet, és a közvéleményt, az egyházak és a politika vezetőit bele tudja sodorni az "istengyilkosság" mindig újraéleszthető - mert atavisztikus és zsigeri gyűlöleteket rejtő - vitájába, akkor politikai győzelmet arathat. Politikait, méghozzá több viszonylatban is.

Először: a mai Amerika döntési mechanizmusára a Fehér Házig érő befolyása van az evangelizáló protestáns jobbszárnynak. A Bush-adminisztráció mozgását alapjában véve az amerikai piaci érdekek és a globalizációs folyamat gyorsításának szándéka határozza meg, hiszen ez utóbbinak Washington természetes haszonélvezője. Ugyanakkor magatartásában tévedhetetlenül felfedezhetők a keresztény fundamentalizmus evangelizáló variációjának jegyei. Amikor az elnök "keresztes hadjáratról" vagy a "gonoszság tengelyéről" beszél, akkor valójában egy világi hatalmat vallási köntösbe öltöztetve lép fel.

Bush retorikája egészen a közelmúltig így is kevés volt ahhoz, hogy áttörje a hagyományos, brit és észak-európai gyökerű amerikai elit elutasító viselkedését. Éppen a Passió-vita hatására enyhült a többségében ebből a rétegből érkezett evangelizálók gyanakvása, és így az amerikai keresztény fundamentalizmus két szárnya most első ízben lép fel politikai szövetségesként. (Erős leegyszerűsítéssel: fél évvel a választások előtt a Passió-ügy Bush helyzetét erősíti.)

Ennek közvetlen következménye a politikai győzelem második viszonylata: az amerikai keresztény fundamentalizmus két áramlatának frissen kialakult szövetsége táplálja és erősíti azt a különös jelenséget, amelyet nagyon óvatosan talán "zsidó fundamentalizmusnak" lehetne nevezni.

(Az óvatosság azért indokolt, mert az Auschwitz egyedülálló borzalmai után a világban szétszórtan élő közösségek esetében "csak" arról lehet beszélni: a szinte feldolgozhatatlan sokk hatására megerősödött az a vélemény, hogy Auschwitz után nincs többé asszimiláció. Ez érzelmileg megértést érdemlő lehet - de csapdahelyzet. Ezek a közösségek kezdik önként felvállalni a "nemzetiségi" szerepet. Azt a státust, amelyet a zsidóságot vallásnak tekintő liberalizmus veresége után éppen a diktatúrák kényszerítettek rájuk.)

Más a helyzet Izraellel, amelynek - állam lévén - megvannak a saját hatalmi és stratégiai érdekei. És törvényszerűen megvannak a fundamentalistái is. Miután az izraeli államot megalakulása után néhány nappal összehangolt támadás érte, és azóta is állandó hadiállapotban él, az eredetileg szociáldemokrata irányultságú politikai és katonai elit belső erőviszonyai eltolódtak a kemény jobboldal javára. Ez nevezhető talán némi joggal fundamentalista erőnek, noha vallási töltése másod- vagy harmadrendű fontosságú.

Az amerikai - eredetileg hevesen antiszemita - fundamentalizmus evangelizáló áramlata teológiai, bibliai alapon immár évek óta az izraeli kormányzó jobboldal legszélsőségesebb erőinek támogatója. A "keresztény cionizmusnak" ehhez az osztagához most a Passió-vitában megerősödött amerikai katolikus fundamentalizmus is csatlakozik. Ez megfelelhet a modern amerikai történelem ma regnáló legjobboldalibb kormányának. Az amerikai katolikus fundamentalizmus felbukkanása a "keresztény cionisták" táborában azonban az izraeli jobboldalt - sőt, az egész politikai és katonai elitet - a mainál is jobban megoszthatja.

Ennél fejfájósabb és gondterheltebb csak a katolikus egyház és a Vatikán helyzete. Különös módon ugyanis ez a színtere a "Mel szerint való evangyéliom" harmadik, és talán legtöbb ellentmondást gerjesztő győzelmének.

Azért, mert az Egyesült Államok multikulturális társadalma, amelyet például Európa joggal irigyel, s amelynek befolyásával hiába viaskodik, rendkívül hatékony. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok termelte ki a világ legváltozatosabb és leginkább befogadó kultúráját. Nem véletlen és nem is csak pénzkérdés, hogy jóformán csakis ennek a kultúrának van globális vonzása. Éppen ezért nem túlzás a Washington Post vezércikkének ítélete a gibsoni Passióról: "Egész generációk számára ez a film lesz Krisztus története."

Az amerikai politika hosszú évek óta nem tudja levonni az ésszerű következtetést abból, hogy kemény fizikai s katonai hatalma, a "hard power" finoman szólván távolról sem olyan sikeres, mint kultúrájának és életvitelének vonzása; a lágy hatalom, a "soft power" ereje.

Gibson Passiója (bárki bárhogyan ítéli is meg) maga a megtestesült "soft power". A Vatikánnak és a katolikus egyház szervezetének ezt kellene kezelnie. Tehát egy olyan szervezetnek, amelyet Tolsztoj, az orosz irodalom óriása 1893-ban így jellemzett: "Krisztus bizonyosan nem hozta volna létre azt az intézményt, amelyet ma Egyház néven emlegetünk. Krisztusban semmi sincs, ami távolról is emlékeztetne a mai Egyház hierarchiájára és főként tévedhetetlenségre tartott igényére."

Ami a "ki ölte meg" gyötrelmes kérdését illeti, Tacitus, a názáreti keresztre feszítését követő első évszázad nagy klaszszikus történésze azt írja: "Krisztus a főbenjáró büntetést Tiberius uralkodása idején szenvedte el egyik helytartónk, Pontius Pilatus kezei által."

Az Egyház csaknem kétezer évig tagadta ezt, és a zsidóüldözések sorozatát azzal indokolta, hogy a "zsidó nép" (bármit jelentsen is ez ma) egészében felelős Krisztus haláláért. A holokauszt borzalma után is csaknem két évtizedig tartott, amíg bonyolult belharcok és külső nyomás hatására a II. vatikáni zsinat végre átgondolt és meggyőző módon foglalt állást az "istengyilkosság" ügyében. "…Az Ő passiójáért nem lehet vádolni megkülönböztetés nélkül sem az akkor élt, sem a mai zsidókat… Az Egyház tudatában van a zsidókkal közös örökségének és… elítéli az antiszemitizmus megnyilvánulásait, a zsidók gyűlöletét és üldözését, bármikor és bárki által." A zsinat azt is kimondta, hogy "Krisztus szabadon választotta passióját és a halált… az emberek bűnei miatt és végtelen szeretetéből azért, hogy valamennyien elérjék az üdvözülést."

Mel Gibson, a "soft power" legújabb bajnoka azonban egy olyan katolikus tradicionalista mozgalommal azonosul, amely elveti a Vatikán II. határozatát és szellemét. Ami az üdvözülést illeti, a NewYorker című hetilapnak például kijelentette, hogy nemcsak a nem keresztények, hanem a nem ortodox keresztények is pokolra fognak jutni - beleértve a saját feleségét.

Gibson a tradicionalista katolikus mozgalom tagjaként az Amerikában oly nagy hatalmú evangelizáló protestáns egyházak szövetségese, és meggyőződése, hogy nemcsak a külső, világi hatalom - hanem a Vatikán II. szelleme is ellensége az ő személyes kereszténységének.

Így hát fel kell tenni a kérdést: antiszemita-e Gibson és maga a film, amelyben a főbűnös a zsidó papi kaszt és követői, akik őrjöngve követelik Jézus halálát, Pilátus pedig befolyásolható helytartó, akit kényszeríteni lehet a halálos ítélet meghozatalára.

A válasz nem egyszerű. Alighanem annyit ki lehet mondani, hogy nem a szó közép- és kelet-európai értelmében az. A Vatikán II.-t elutasító amerikai katolikus tradicionalizmus és a tengerentúli protestáns amerikai evangelizáló egyházak egyaránt magát az emberiséget tartják főbűnösnek. George F. Will, az Egyesült Államok egyik leghíresebb politikai kommentátora a New York Review of Books című intellektuális lapba írt esszéjében azt írja erről: Gibson azt mondja, hogy "nem lehet antiszemita, miután ő maga is megölte Krisztust. Mint minden bűnös. Ezért nyilvánosságra hozta, hogy az a kéz, amely a filmen az első szöget veri a keresztre feszített tenyerébe - az ő saját keze."

Ezt a véleményét azonban alaposan árnyalja maga Gibson, amikor azt mondja: "Mihelyt bejelentettem, hogy megcsinálom a filmet, azt mondták, hogy ez igen veszélyes dolog. A világban heves keresztényellenes érzelem tapasztalható, és ők nem akarták."

A film a korhűség kedvéért arameus és latin nyelven beszél. Végül Gibson a feliratból (de nem az arameus szövegből) kitöröltette a "Máté írása szerint való szent evangyéliom" végzetes mondatát: "Az Ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon." Ezt Gibson a következőkkel indokolta: "Ha ezt benn hagytam volna a feliratban, ők utánam jöttek volna a házamba, ők eljöttek volna, hogy megöljenek."

Az ominózus "ők". Ez már Közép- és Kelet-Európa nyomorúságos kódolási trükkjeinek szelleme. Megérkeztünk. Üdvözöljük itthon, Mr. Gibson.