Igazából gazdasági menekült vagyok, de ha nem akarok ennyire prózai lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy érzelmi. Tíz éve élek itt, vélhetőleg elvettem egy magyar ember munkáját, lehet hát engem gyűlölni. Már nem tűnök fel a tömegben, sárgarépának mondom a murkot, és tudom, hogy jutok el az állatkertig. Majdnem olyan vagyok, mintha vidékről jöttem volna fel, ami már csak egy fokkal rosszabb, mint ha tősgyökeres pesti lennék. És egy fokkal jobb, mint ha vietnami vagy nigériai.
Készséggel elismerem, hogy Magyarországon belátható időn belül probléma lehet a menekültügy. Akár azt is, hogy részben most is az. Ámde tényleg az a megoldás módja, hogy felszítják az emberekben szunnyadó, kézhez álló gyűlöletet? Azokét, akik mindig olyan könnyen elhiszik, hogy az őket sújtó bajokról alapvetően nem ők maguk, hanem mások tehetnek. Az arctalan menekültek például. Nem a szomszéd srác, mert az rendes, hanem valakik, valahol. Ha hiszek nekik, és elfogadom, hogy a menekültügy valóban égető probléma lehet, akkor miért az indulatok semmire sem alkalmas nyelvén közelítünk hozzá? Ez ugyanis egyből komolytalanná tesz mindent. És nevetségessé. Két perc, és többé már egyetlen értelmes mondat sem hangozhat el.
Viszont olyan mondatokat hallok a felhergelt polgároktól, amilyeneket utoljára húsz éve, a kilencvenes évek közepén, az első kiábrándulás után, vagy a gyászos, a határon túliak állampolgárságáról szóló népszavazás idején hallottam.
