Bár nincs okunk kétségbe vonni, hogy Zombor Gábor államtitkár lemondásának okai – mint jelezte – személyesek és családi természetűek, e tény keveseket fog befolyásolni a véleményalkotásban, mert mindettől függetlenül is logikusnak tetszik a lépés.
Az egészségügy vesszőfutásába, kormányzati kudarcaiba nagyon is beleillene egy politikai-morális okokból fakadó lemondás. Még akkor is így van ez, ha Zombor Gábor távozása meglepetésként ért mindenkit. Az őszi kormányértékelésre készülődve minisztere, Balog Zoltán, és a kancellárminiszter, Lázár János egyaránt úgy nyilatkozott, hogy államtitkári szinten nem lesz változás az egészségügy irányításában. És most, e látszólagos meglepetés ellenére sem tekinthető igazán váratlannak a lemondás, hiszen a korábban pártpolitikusként és kecskeméti városvezetőként is sikeres Zombor nem ért el áttörést az egészségügyben, neki sem sikerült talpra állítania az ágazatot. Sőt, a nyilvánosság előtt sokszor hangsúlyozott optimizmusa ellenére világossá válhatott számára, hogy a bármiféle eredmény eléréséhez szükséges erőforrásokat ő sem kapja meg a kormánytól.
Azt nem tudni pontosan, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a hét eleji kormányértékeléskor mit mondott az egészségügyi államtitkárának, de nyilvánvaló, hogy nem lehetett elégedett, erre ugyanis semmi oka nem volt. Ha az egészségügy szakmai és morális állapotaiban nem mélyülünk is el, a kórházak gazdálkodása, állandó sok százmilliárdos eladósodása nyilvánvalóan a kudarc jele. Az éppen aktuális, hatvanmilliárdos mentőcsomag feltételeként áprilistól újfajta működésről, szinte statáriális gazdálkodási fegyelemről beszéltek, ahogy a kormány is garanciát kért arra, hogy nem lesz több eladósodás. Ez már akkor is képtelenségnek látszott, mostanra azonban ez már a kórházi könyveléseken is nyilvánvalóvá vált. Őszre majd ugyanakkora lett a felhalmozott adósság, mint amennyit a nyár közepén fölszámoltak.
