A zöldeket szokás – különösen a magyar jobboldalon – azzal vádolni, hogy olyanok, mint a dinnye: a külső színük csak álca, belül valójában vörösek. A magyar köztársasági elnök ebben a vonatkoztatási rendszerben leginkább egy félérett narancshoz hasonlít: messziről nézve ő is zöldnek látszik, de minél közelebbről vizsgáljuk, annál több rajta a narancsszínű folt.
Arról pedig, hogy mi van odabent, leginkább a döntései – a töprengés nélkül aláírt törvények meg az elnöki szerepfelfogás egyéb Schmitt Pál-i lenyomatai – árulkodnak. Elnökünk eszerint első-, másod- és harmadsorban is hithű fideszes, aki talán szeretné a környezetet is (főleg akkor, ha pecázni is lehet benne), de könnyedén együtt tud élni azzal a tudattal, hogy egy olyan párt juttatta őt pozícióba, amelynek az értékpalettáján a zöld szín nem szerepel.
Áder nem azért és nem is annak ellenére lett elnök, mert zöld, hanem azért, mert a Schmitt-üggyel kényelmetlen helyzetbe hozott Orbán számára jó ötletnek tűnt azzal visszavágni (kinek is?, az országnak?), hogy olyan felállást hoz létre, amelyben az összes fontos állami vezető ősfideszes pártveterán. Göncz Árpádnak még volt komolyan vehető, az elnöki évek alatt is érzékelhető világnézete, mint ahogyan Mádl Ferencnek és persze Sólyom Lászlónak is. Schmitt Páléról már összesen csak annyit tudtunk meg, hogy szereti jól érezni magát a világban (azóta is) – neki egy szocialista kormány is tökéletesen megfelelt volna, ha hagyja őt játszani, mint ahogy korábban meg is felelt, mindkét rendszerben.
