Mindnyájan megnyugodtunk, hiszen Balog miniszter az A csitári hegyek alatt nyílt színi eléneklésével szándéka szerint bizonyította, hogy esze ágában sincs napi énekórát bevezetni az iskolákban. Így nem kell attól tartanunk, hogy a gyerekeink reggel hatra fognak járni, mert órarendileg csak így megoldható, hogy két szekrényugrás előtt szolmizálhassanak is egy kicsit. Nézzük tehát végre a lényeget. Hogy ha a kormány nem akarja növelni a tananyagot, és nem akar egy újabb készségtantárgyat napi rendszerességgel képzett tanszemélyzet és megfelelő infrastruktúra nélkül ráerőltetni az iskolákra, akkor mégis, vajon mi az ördögöt akar?

Lehet úgy képzelni, és a miniszter talán így is gondolja, hogy az iskola olyan hely, ahol olykor-olykor majd spontán dalra fakadnak a diákok, és ettől nemesedik a lélek, szárba szökken a nemzettudat. Töriórán egy verbunkos, földrajzórán egy balatoni nóta, matekórán egy kiszámolós, ne mondja senki, hogy megoldhatatlan. A nebulók majd maguktól ráéreznek a népdal szépségére, ismét felpezseg a kórusmozgalom, Kodály és Bárdos országában újfent négy szólamban harsan majd a gyerekdal, és egyszer és mindenkorra magától vége lesz annak a parttalan vitának, hogy a zeneoktatásban nem kéne-e végre már haladni a korral. Magyarán, hogy a kétezres évek elején tényleg a XIX. századi paraszti kultúrát tükröző népdalokat kell-e sulykolni, és szentírás-e, hogy nem lehet kortárs darabokon, mondjuk a mindenki által ismert slágereken keresztül megszerettetni és megismertetni a zenét a felnövekvő generációval.

Folyhatna erről is a vita. De a miniszter a népdaléneklés örve alatt azt is elárulta, mi a valódi célja: „olyan lelkületet vinni az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk”. A liberális oktatáspolitika híveként magunk inkább azt pártolnánk, ha nem lelkületet vinnének az iskolákba, hanem tanszabadságot, amelyet kihasználva mindenki a neki leginkább megfelelő, az őt legtöbb esélyhez juttató tudást kapná meg. De tisztában vagyunk vele, hogy nem erre szerződtek. A lelkület emlegetésétől viszont önmagában is borsódzik a hátunk. Például azért, mert olvastuk az indoklást, miért jelentette meg annak idején néhány szülő különnyomatban Róder Pál igazgatóhelyettes előadását, melyet a kaposvári Magyar Királyi Állami Somssich Pál Főgimnázium 1924. januári szülői értekezletén tartott Ének és zene a nemzeti nevelés szolgálatában címmel. Belátták ugyanis, hogy a „Magnemesítés szent munkája folyik ottan. Az iskola rideg falai melegséget ontanak, mikor felharsan a dal, a muzsika. Jöjjetek, szülők, sorakozzatok az iskola köré, gondozzátok a nemesített magokat! Bő aratás lesz: a szép Magyar Jövő!”

Pontosan ettől tartunk. Vetik a magokat. Van már egyetlen tankönyv, újraírt kánon Wass Alberttel és Tormay Cecile-lel, keresztény etika erkölcstannak nevezve, és jön a nemzeti nevelés is, ahol persze a Fidesz szabja majd meg, mi a kívánatos, mi a nemzeti. Például így: dalban mondja el.