A világért sem szeretném megbántani Ivánkay Máriát, de ha feltenném a kérdést: milyen sportágban szerzett hírnevet Magyarországnak, nagyon kevesen válaszolnának helyesen. Pedig az idén 82 éves hölgy szerepel a különlegesen elismert versenyzők listáján, ugyanis a Nemzet Sportolója. Tizenketten tagjai a híres társaságnak, 2004-ben Gyurcsány Ferenc, még mint sportminiszter adta át először a díjat, többek között a nyolcszoros siketlimpiai bajnok asztaliteniszezőnek. Akkoriban sokan gondolták: álságos, hogy Ivánkay bekerült a nemzet nagyjai közé, sokkal többet használt volna a fogyatékkal élőknek, ha például a közhivatalokat akadálymentesítették volna.
Több mint tíz esztendő telt el: a helyzet nem sokat javult, még mindig nagyon kevés helyen található segítő rámpa, de az biztos: mától olyan sportolók kerülnek majd a középpontba, akikről a hétköznapokon keveset hallani, olvasni. A világ paralimpikonjai – a siketek nem tartoznak közéjük, nekik külön játékokat szerveznek – tizenötödik alkalommal vetélkednek, a helyszín ugyanúgy Rio de Janeiro, mint a néhány hete befejeződő nyári olimpiának. Hamisnak tetsző hangokat most is hallunk majd: fantasztikus, megérdemelte, micsoda akaraterő; ám ahogy kialszik a láng, a hozsannázást sajnálkozás váltja fel: szegény, nézz oda, hogy lehet így élni... És kész.
Hogy lehet? Kérdezzék csak meg a parasportolókat. Nem siránkoznak, Cyrano módjára magukat is kigúnyolják, ha kell, s edzenek, készülnek. Akárhogy is fáj, akármilyen nehéz is.
