Van egy Playboy magazinom 1990-ből. Nyolcéves voltam akkor, ne kérdezzék, hogyan jutottam hozzá, bizonyára nálam is kimaradt a lappangási periódus, mint Woody Allennél. Lényeg, hogy van benne egy nagy interjú Donald Trumppal, a pillanatnyilag legnépszerűbb republikánus elnökjelölt-aspiránssal – pedig a rendszerváltáskori Magyarországon aligha volt ismerős bárkinek is a neve. Eszembe jutott, előkerestem a szekrény mélyéről. (Na, ugye, hogy nem a pucér nők miatt vettük!...)
Nem tudom, hogy a demokrata aspiránsok médiastábjai szoktak-e búvárkodni 1990-es Playboyokban, de jól tennék: egy merő támadási felület az interjú, a napnál is világosabbá teszi, hogy a látszólag évtizedek óta ugyanazt szajkózó Trump nem megy a szomszédba, ha a köpönyeget kell forgatni.
Akkoriban persze még nem a muszlimokat akarta kikergetni Amerikából, de talált más elüldözendő népcsoportot: a japánokat. „Olajszükségletének több mint hetven százalékát Japán a Perzsa-öbölből kapja. Tankhajóikat a mi bombázóink, hadihajóink és békaembereink kísérik és védelmezik e vizeken. Mikor az olajszállítók hazaérkeznek Japánba, az üzemanyag bekerül a gyárakba, és az ott készülő termékek végül kiszorítják a piacról a General Motorst, a Chryslert és a Fordot. Gyalázatos, hogy ezt ilyen nyíltan csinálják! A japánok hízelegnek, meghajolnak előttünk, elmondják, hogy milyen klasszak vagyunk, aztán szépen kizsebelnek minket. Évente több százmilliárd dollárt veszítünk, ők meg röhögnek a markukba, hogy ilyen hülyék vagyunk! (...)
