A „duzzasztott vízterek létrehozásának hiszterizált elutasítása” fölött kesereg, a tudományos alapú folyógazdálkodásért emel szót a kormány új, egyelőre tervezetszintű stratégiai dokumentuma, a Kvassay Jenő-terv. Már az anyag elnevezése is megkapó, hiszen a majd száz éve halott Kvassay több nyelven beszélt és publikált, kora legprogresszívebb vízügyi gondolkodásmódját képviselte, miközben a mai magyar vízügy a saját értékelése szerint is a katasztrófa szélére sodródott a képzés összeomlása és a szakember-elvándorlás miatt.
A Kvassay-terv szerint ideje lenne ismét elfogultságoktól mentesen beszélni a vízlépcsőkről – abszolút indokolt és reális kívánság egy olyan országban, ahol ugye a repülőtér elnevezésétől az oktatás átalakításáig, a drogpolitikától a bevándorlásügyig minden fontos kérdés a szakmai érvek mérlegelése alapján, érzelmektől és indulatoktól mentesen, tudományos alapon dől el.
De ha már az objektivitást hiányolják a vízépítők, talán nem fölösleges emlékeztetni őket meg a közvéleményt is: annak idején a bős–nagymarosi projekt a máig élő legendákkal szemben nem azért bukott meg, mert a nem létező ellenzék ezt kiharcolta, hanem azért, mert a Magyar Tudományos Akadémia berkein belül felállított szakértői bizottság jelentéséből kiderült, hogy amennyiben a vízlépcső környezeti kárait forintosítjuk, a beruházás soha nem fog megtérülni (és máig senki nem tett le az asztalra olyan számítást, amely az ellenkezőjét bizonyítaná).
