Ha a kedves olvasó azt gondolná, hogy az Orbán-kormány kamaszos szembeszegülése az EU-val és a nyugati értékrenddel, a keleti orientáció meghirdetése, a „nemzeti” (értsd: Orbánhoz lojális) tulajdonos osztály megteremtésének kísérlete XXI. századi politikai innováció, lapozzon egy kicsit visszafelé a legeslegújabb kor történelemkönyvében. Nemcsak azt fogja tapasztalni, hogy ezen a nemzetfejlődési perióduson a régiós társak már átestek – jellemzően két évtizeddel ezelőtt –, hanem azt is, hogy a harmadikutas, vagyis az autokrata és a demokrata pólusok között hajózó próbálkozások milyen eredményre vezettek: az járt a legjobban, aki a leghamarabb fordult vissza.
A regionális politika hétköznapjai iránt érdeklődők annak idején elhűlve figyelték, hogy mi folyik Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában: hogyan kerül a sajtó az aktuális hatalommal kollaboráló „újvállalkozók” befolyása alá, hogyan csemegéznek az állami vagyon maradékából a kormánypártközeli nagytőkések, hogyan válik a gazdaság működésének előbb az általános, majd az egyetlen rendezőelvévé a hatalmi hierarchia csúcsán ülők pillanatnyi érdeke.
Amíg nálunk – durva politikai közbeavatkozások közepette, de mégis – két, egymással vetélkedő nyugati szakmai befektetőcsoport indította el a kereskedelmi televíziózást, az említett országokban a médiabölényeket vagy oda sem engedték a tűz közelébe, vagy pedig rövid úton kihajították, hogy ne zavarjanak bele a piac belterjes fölosztásába. Miközben Magyarországon a létező sajtószabadság megtartásáért kontra fölszámolásáért dúltak a médiaháborúk, addig a szomszédságban az ezredfordulóig esély sem nagyon volt plurális médiaviszonyok kialakulására.
