Oroszországnak, amely a balti NATO-tagok keleti határától a Távol-Keletig ér, a méretei és geostratégiai lehetőségei is mások, mint amilyenekkel egy olyan ország rendelkezik, amelyen könnyen fogna a háború. Ráadásul a Nyugat rémálma lenne egy olyan konfliktus, amely még a hidegháború legsötétebb éveiben sem robbant ki.
A NATO-t általános háborús fáradtság jellemzi, az amerikai elnök hatodik éve igyekszik lezárni az új évezred két nagy menetelését (Irak, Afganisztán), és még mindig nem ért a végére.
Nem a Krím vagy akár (szaladjunk előre) a szintén a posztszovjet érdekszférába eső Dnyeszteren Túli Köztársaság miatt fog belekezdeni egy az előbbieknél sokkal jelentősebbe. Különben is, sok víz lefolyt a Potomacon 1999 vagy a szeptember 11-i terrortámadások óta.
A háborúk egyre kevésbé primer eszközei a világpolitikai konfliktusok rendezésének. A Ploughshares biztonságpolitikai projekt grafikonja szerint minden egyes évben tovább csökken a fegyveres összetűzések, illetve az ilyenekben részt vevő országok száma a világban.
Ha a fegyver nem jó eszköz, ott vannak a szankciók, gondolhatnánk. Ám a kezdeti nyugati büntetőintézkedések jelzésnek jók, globális elrettentésnek azonban harmatgyengék.
Ha egyeseket, netán fontosabb embereket is beutazási tilalommal sújtanak, az lehet ugyan egyénileg felettébb kellemetlen, de ettől a Nyugat nincsen beljebb Vlagyimir Putyin visszatartásában. Akiről egyébként azt sem tudjuk, mi a célja, mire akarja a Krímben megkezdett agressziót kifuttatni.
Szükség esetén szorítani lehet a gyeplőn, egészen odáig, míg gazdaságilag húsba vág. Ám bénító erőt nem lehet ettől sem várni.
Kellemetlen a diplomáciai elszigeteltség, fájóak a bankrendszert vagy az atomerőmű-projekteket érintő lépések és a szankciók, embargók megkeseríthetik egy ország életét, kialakíthatják a kényszerrel való együttélés gyakorlatát, és idővel belső változásokat is indukálhatnak. Irán, Kuba vagy Burma többé-kevésbé példa erre.
Ám a büntetőintézkedések arra alkalmatlanok, hogy elejét vegyék annak, hogy például Moszkva, ráadásul a saját érdekszférájában, újabb területekre vesse ki a hálóját. A Nyugat azzal teheti a legtöbbet, hogy a lehető leghatékonyabban tájékozódik Moszkva szándékairól, s Putyin fejével is gondolkodva alkalmazza a „virgácsok és cukrok” büntetőlépésekre és felkínált egérutakra épülő eszközrendszerét.
Büntet, de elhúzza a mézesmadzagot is. Hiszen a legveszélyesebb az, akinek már nincs vesztenivalója.
