Hiszékeny nép a magyar, mondta is a főnök, márpedig neki hinni szoktunk. Persze, a hit bonyolult, s olyan szépen fut velünk két egymástól homlokegyenest különböző meseszál, hogy egyáltalán nem öröm nézni őket. Ki ebben hisz, ki abban, a hatalomnak elég arra koncentrálnia, hogy az egyik variánsnak mindig többen higgyenek, mint a másiknak. Hogy melyikhez hasonlít inkább a valóság, az úgy tűnik, mellékes, évek óta ritkán képes megmutatni magát annyira, hogy főszereplő lehessen. Lehet azt mondani, hogy ez a kommunikáció győzelme a józan ész, vagy éppen a tapasztalat felett, esetleg mindenről az információhiány, a tudatlanság tehet, netán a sulykolás hömpölygő áradata a perifériára szorított objektivitás búvópatakjával szemben.
Mert nálunk egyrészt minden a helyén van, másrészt semmi sincs ott. Ennyire nem lehet a dolgoknak, szempontoknak, történéseknek, számoknak több oldala, mert az maga a meghasonlás, a tévelygés. Legutóbb a külgazdasági miniszter a Corvinus tanévzáróján tárt hallgatósága elé egy dicsőségtablót, amelyről a Portfolio.hu elemzése nyomán bárki számára kiderülhet, hogy fércmű – ez tények, nem pedig nézőpont kérdése. Nincs szükség hozzá oknyomozásra sem. Vajon a 600 milliós plakátkampány mosolygós figurái megszolgálják-e a rájuk költött pénzt, eladják-e a frenetikus fejlődést, überelik-e leszakadásunk mutatóit? A közmunkába kapaszkodó foglalkoztatási statisztika családra, egyénre lebontva pótolja-e a normális kenyérkereset lehetőségét? A társadalmi tudat mára egy kulimász, amelynek minden apró részecskéje ütközik a másikkal, de nem az útkereső viták, az erős kontroll, hanem az előregyártott klisék miatt. A színlelések mögül hiába bújik elő minduntalan a nyers hatalmi szándék, nincs megállás.
Miközben dübörög a propagandagépezet, mindig van, kit gyűlölnünk, irigyelnünk, van kit megdézsmálnunk és van kit jutalmaznunk – szóval, miközben ez a mechanizmus tartósan biztosítja a szavazattöbbséget, valami mégis hibádzik. A rosszkedv, letargia, a kiszolgáltatottság, a reményvesztettség érzete cseppet sem múlik, boldogtalanságban változatlanul élenjárók vagyunk. Valami tehát mégsem stimmel. Csodálhatjuk Keletet, manipulálhatjuk a tőkevonzó képességünket, miközben átírhatjuk a szabályokat, belenyúlhatunk valakik kedvéért törvényekbe, közbeszerzésekbe, szűkíthetünk autonómiát, hamisíthatunk családi idillt, lehet rektor Mocsai, miközben anno egy másik Lajosnak, mondjuk Barótinak ilyesmi esze ágába se jutott volna. Hogy minden megtörténhet, mindent meg lehet tenni, minden bizonytalan és viszonylagos, ez a hatalom kétes sikere.
