A Jobbikot egyelőre az sem üti meg, ha korrupciós ügyekkel vádolják. Nem csak azért, mert a magyar politikai kapitalizmusban a vádló és a vádlott szinte ugyanúgy azokkal a korrupciós ismérvekkel bír – még akkor is, ha ellenzékben van –, hanem mert úgy tűnik, hogy a korrupcióra „hangoltság" része a magyar politikafogyasztóknak, már beárazták politikai osztályukat. Ennek ellenére, mivel a Jobbik támogatói között még sokan vannak olyanok, akik hisznek a „tiszta kezűségben" – ezt a választók jelentős része a baloldalról a Transparency International Magyarország korrupcióellenes ajánlásainak felkarolása ellenére sem feltételezi –, távolról sem mindegy, hogy az oknyomozói és idővel erősödő kormányzati „tényfeltáró" munka milyen eredménnyel jár.
De amíg a baloldal megítélése pont olyan rossz, mint egy ütéseket kapó Jobbiké, addig teljesen mindegy, hogy Oroszországból finanszírozzák-e vagy sem a Jobbikot, vagy a viszonylag magas absztrakciós szinten mozgó Kovács Béla-ügy éppen milyen szakaszban van. Utóbbiak fontosak az elemzői és újságírói világnak, de nem fontos ott, ahova Vona Gábor álruhába jár pogácsát árulni. A döntő az: melyik Jobbik-kép konzerválódik.
Ehhez jelentősen hozzájárul az, hogy valóban az történik-e, amit Vona Gábor szeretne, azaz a „XX. vagy XXI. század pártjai" kérdése feltöltődik-e annyira új politikai helyzetérzékeléssel (és így politikai valósággal), hogy ha nem is politikatudományi értelemben, de törésvonallá legyen, és a választói döntésekre hatással legyen. Kétségkívül igaz ugyanis, hogy a baloldal egy jelentős része a XX. században ragadt: közpolitika-felfogása, unióképe, múlthoz való viszonya, közpénzek felhasználására való szelektív emlékezete, új populizmusok okainak ismerete, a politikusi szerepfelfogások, a részvételiséghez fűződő kapcsolata vagy az új média progresszív használata alapján hiába uralják a baloldali nyilvánosságot és betelefonáló műsorokat, attól ők még a XX. században vannak.
Vannak viszont kis baloldali-balközép pártok (PM; Együtt), amelyek érzékelik, hogy bár a szavazók egy jelentős része a XX. században ragadt, de attól még XXI. század van. Viszont méretük (1%-ok) és szerepfelfogásuk alapján csak azok tudnak új politikai gondolkodásukról, akik vagy aktívan követik a híradókat (ATV, RTL), a reggeli közéleti műsorokat vagy beállították a Facebookon, hogy mindig megjelenjenek a velük kapcsolatos tartalmak. Ma ezek a pártok – az Együtt talán kevésbé, utóbbi (köz)politikailag csak a XX. századi Magyarországhoz képest mond újat, mintsem globálisan a XXI. században élne – a Jobbikkal vannak egy platformon XX-XXI. század vonatkozásában. Akárcsak az LMP, amelynek az a ki nem mondott várakozása, hogy a Fideszről „lecsatlakozó" jobboldali szavazókat (?) táborába tömörítse, egyelőre nem teljesült.
A baloldal – legyen az régi vagy új – nem a Fidesszel versenyez, hanem a Jobbikkal. Ma a Jobbik jóval aktívabb, mint a baloldal: tagsága utóbbihoz képest felduzzadt – össze sem érdemes hasonlítani a többi XXI. századi párttal –, Vonát aktivitásában (vidékjárás, fellépések, álruhás felbukkanások, önkénteskedés [vö: a párt által meghirdetett Önkéntesség Éve]) a többi pártelnök együttesen sem tudja hozni, ráadásul erőteljesen zajlik a baloldali érzület integrálása (erről bővebben itt).
Amikor Vona évadnyitójában arról beszélt, hogy nem a pártok felé, hanem az emberek, a társadalom, az úgynevezett baloldali és az úgynevezett jobboldali szavazók felé kell hidat építeni – majd hozzáteszi, hogy azért „úgynevezett", mert ezek a kategóriák egyre kevésbé jelent valamit –, amikor (szavakban) "nem támogatja a félelemkeltésre irányuló politikát", s amikor "a politikai kultúra lealjasodása" elleni küzdelem fontosságáról beszél, az oktatás és egészségügy fontosságáról (Sándor Máriát és a problémát is a Jobbik karolta fel elsőként), végül a boldogulni akarók támogatásáról, akkor egyrészt úgy beszél, mint részben a 2010-es Fidesz – egyetértve Török Gábornak, egy ATV-s beszélgetésben tett megjegyzésével –, másrészt mint egy 2010 utáni új (baloldali) politikus, aki nem a régi pártokkal, az elittel, hanem a „társadalommal" kíván politikát csinálni.
A Jobbik kevésbé a Fidesz ellenfele (ma), hanem sokkal inkább nagysága, (baloldali) nyitásai, erős szervezetépítése, álruhás országjárásai, továbbá élet- és valóságszerű állításai miatt a baloldalt takarja be (Vona tegnapi évadnyitó beszéde tartalmában teljes egészében). Éppen ezért is nagyon szomorú, hogy a Magyar Narancs szerzője csak ennyit értett meg Török Gábor észrevételeiből. Azt kell látni, hogy utóbbi ítélkezési gyakorlatok pont olyan tévedések, mint a „zárjuk karanténba a pártot" politikája akkor, amikor a pártválasztók körében több mint háromszor annyi szavazója van a Jobbiknak, mint a „karantén-politikát" képviselő, népszerűségében Vona mögött kullogó DK-elnöknek.
Fontos kérdés, hogy milyen módon kezeli a Fidesz a Jobbikot, milyen kihívásokat jelent utóbbinak az, ha a Fidesz „rámegy" például a „migránskérdésben", lehet levonni következtetéseket a szavazatáramlás útjából is, ahogyan továbbra is lehet posztolni zárt Facebook-csoportokban vidéki jobbikos önkormányzati képviselők antiszemita és egyéb súlyos kijelentéseiről, de azt is látni kell, hogy ettől, érdemi politikai értelemben egyetlen egy új szavazója nem lesz a baloldalnak.
Nem a Jobbik (potenciális) kudarcait, hanem valós sikereit és az okok vizsgálatát kell kiindulási helyzetnek megtenni.
Egyet ugyanis látni kell: a „néppárti" Jobbiknak már az is siker, ha a baloldaliak nem növekednek. Az elemzőknek, az értelmezőknek, a baloldali nem cselekvő politikusoknak a néppárti stratégia sikerességi ismérvei közé a támogatottság-növekedés mellett ezt is fel kell venniük. Egy Jobbik által betakart baloldal esetében mindegy, hogy a Jobbik tavaszra hibahatáron vagy annak közelében nőtt-e vagy sem. Az idő most a Jobbikkal van.
A szerző politikai elemző
