Bevallom, az utóbbi időben egyre idegenebbül éreztem magam az országban. Nem a technikai vagy a társadalmi változások okozták az idegenségérzetemet, hanem az a társadalmi-politikai légkör, amely körülvesz. De most egymás után láttam, tapasztaltam olyan dolgokat, amelyektől szabadabban kezdtem lélegezni. És örült a lelkem.
Mert ilyen még nem volt hazánkban, hogy a mérgező, gonosz propaganda nyilait valaki kapásból visszafordítsa, tréfát csinálva belőle. S míg folyik a félelem- és gyűlöletkeltés a menekültekkel szemben, a „veszélyeztetett” lakosság spontán odaáll a „veszélykeltőket” segíteni. Tudom, hogy akik ezeket teszik, a lakosságnak elenyésző töredékét jelentik, de már vannak ilyenek. Akik azonnal cselekednek, amikor és ahol szükség van rá. Önzetlenül, köszönetet sem várva, segítve azokat, akiket a hivatalos propaganda a lehető legsötétebb színben festett le.
Láttam 1944-ben, amikor senki nem segítette az elhurcoltakat. (Én sem!) Voltam 1945-ben menekült, itthon és külföldön. Akik láttak, azoktól még a sajnálkozás szavait sem hallottam. Most, végre, örülök, hogy magyar vagyok, és ilyen honfitársaim vannak.
