galéria megtekintése

Végállomás

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 29. számában
jelent meg.

Róna Péter
Népszabadság

Bő 75 éve immár, hogy Friedrich von Hayek eszmefuttatása az államok közötti föderalizmus gazdasági és politikai jellegzetességeiről megjelent a New Commonwealth Quarterly 1939. szeptemberi számában. Elemzése szerint a föderáció egyben tartásához az egységes közgazdasági rezsim nélkülözhetetlen, de ez létre is jön, hiszen a három szabadság – az áru, a tőke és a munka szabad mozgása – magától ezt eredményezi.

Ugyanakkor a nemzetállam – köszönet e három szabadságnak – már nem tudja alkalmazni azokat a gazdaságpolitikai eszközöket, amelyeket eddig alkalmazott, mi több, nem is tudja azokat áttelepíteni a föderáció szintjére, mert ezek az eszközök a közösség társadalmi szolidaritásának erejére épülnek. „Fizetne-e többet a francia gazda a műtrágyáért, azért, hogy kisegítse a brit vegyipart?”, teszi fel a költői kérdést Hayek. Ha pedig a föderáció nem képes reprodukálni a nemzetállamokban tapasztalható közösséget és az azzal járó szolidaritást – és nem képes, mert bürokratikus eszközei nem helyettesítik a közösségi szolidaritás erejét –, a nemzetállam kezéből kicsúszott gazdaságpolitikai eszköztár nem a föderáció, hanem a tőke ölébe hullik. Az ordoliberális Friedrich von Hayek persze üdvözölte az új mindenható, a nemzetállamok fölötti tőke eljövetelét.

– Sajnos nem ilyen rózsás a helyzet. A szájharmonikát hitelre vettem, úgyhogy a mai bevétel is törlesztésre megy a banknak!
Marabu rajza

 

A pénzpiacok és a multinacionális cégek kifejezett örömére az Európai Központi Bank az elkövetkező tizennyolc hónapban havonta 60 milliárd eurót fog az euróövezet jegybankjainak átutalni, hogy aztán a jegybankok ebből a pénzből kötvényeket vegyenek. A program támogatói az övezet pénzhalmazának markáns bővítésétől a hitelezés bővülését, a kamatok további csökkenését, az árfolyam gyengülését, valamint az infláció felpörgetését remélik, ami szerintük a foglalkoztatottság és a gazdasági növekedés beindulását hozza majd magával. De miért nincs növekedés, miért nem csökken a munkanélküliség? Az EKB mindkettőt a likviditás hiányával magyarázza, azzal, hogy elégséges forrás hiányában a bankok nem tudnak hitelezni, és hitel nélkül, mint tudjuk, nincs beruházás, beruházás nélkül pedig nincs növekedés. A magyarázatot azonban cáfolja a hitel iránti kereslet tartós hiánya, a kamatok nulla százalék felé haladása. A valós magyarázat egészen más.

A II. világháborút követő harminc sikeres évben a munka és a tőke javadalmazása nem változott, a termelékenység növekedéséből rendre kb. 75:25 százalékos arányban részesültek. A hetvenes évek végén a tőkének sikerült az arányt a saját javára fordítani, és azt azóta is egyre növeli.

1975 és 2010 között a termelékenység megduplázódott, de a reálbérek meg sem moccantak. Mára a munka részesedése 66 százalékra süllyedt, és ha a számhoz hozzáadjuk a négyszeresére nőtt munkanélküliséget, akkor a közép- és alsó középosztály fizetőképes vásárlóerejének katasztrofális összeroppanását látjuk. Az eltolódás a felső egy százalék javára és az alsó 60 százalék kárára a társadalom többségét a kereslet bővüléséhez szükséges jövedelem nélkül hagyta. (A részletes számokért és a folyamat leírásáért lásd Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában; Wolfgang Streeck: Gekaufte Zeit; Thomas Piketty: Le Capital au 21e Siècle). Hiába tehát a hitelezés, ha nincs fizetőképes kereslet.

A reálbérek elmaradt növekedését és a gazdagok és szegények között egyre tágabbra nyíló ollót Amerika és Európa gazdaságpolitikája az elmúlt harminc évben egyrészt az állam, másrészt a háztartások eladósodásával igyekezett pótolni. A tőke által kiharcolt adócsökkentések és kedvezmények az államot a szociális szolgáltatások lefaragására kényszerítették, és amikor az állam nem tudott eleget lefaragni, a hiányt kötvények kibocsátásával fedezte. Amikor az állam eladósodása elérte a tőke által megszabott határt, az állam a pénzügyi rendszer liberalizálásához folyamodott azért, hogy az a lakosság bőkezű hitelezésével pótolhassa a reálbérek elmaradt növekedését, illetve az állami felelősségvállalás csorbulását. Így jött létre az a visszafizethetetlen adóssághalmaz, ami ma az egész világgazdaságot sújtja. A pénzkínálat brutális bővítése – mint ahogy azt az Alan Greenspan vezette amerikai jegybank történetéből tudjuk –elsősorban az eszközárak, tehát a részvények, a kötvények, az ingatlan és egyéb vagyontárgyak árának emelkedésén keresztül teremti elő az ideiglenes gazdasági növekedést. De az eszközárak felpumpálása buborékhoz vezet, a buborék pedig előbb-utóbb kipukkad.

Az euró leértékelésétől várt exportnövekedés szintén kétséges. A világgazdaság vérszegény növekedést mutat – nincs igazán hova exportálni. Az olajár zuhanása számos ország, éppen az eddigi magas olajárat élvezők (Oroszország, Közép-Kelet, Indonézia stb.) importjának visszaesését jelenti. A leértékelés csak az árfolyam növekvő instabilitását vonja maga után, hiszen az euró leértékelése mindenkit leértékelésre ösztönöz azért, hogy megtarthassa a versenyképességét.

Ha a felsorolt indokok nem meggyőzőek, mivel magyarázzuk az EKB csomagját? A Sziriza párt akkor még csak várható, azóta bekövetkezett választási győzelme Görögországban komoly veszélyt jelentett a kötvénypiacok számára. Miközben tehát az EKB vezetői az infláció felpörgetéséről, közvetve az árfolyam gyengítéséről és a már szabad szemmel alig észlelhető kamatok további csökkentéséről beszélnek, a csomag közvetlen következménye és hirtelen bevezetésének tényleges indíttatása az, hogy a görög választások kimenetele miatt bajba jutó pénzpiacok kapjanak új, havi 60 milliárd (vagy még több) euróval rendelkező vevőt. Ha tehát a kötvénypiacok megroppannának, az EKB kész frissen nyomtatott pénzzel annyi kötvényt felvásárolni, amennyire szükség van a piac helyreállításához. De mi van, ha a felvásárolt kötvények bedőlnek? Hát ezzel most nem időszerű foglalkozni – mondja az EKB –, mint ahogy akkor sem volt az, amikor a görög államháztartást a görög GDP 175 százalékára rúgó adóssággal terhelték azért, hogy legyen miből kifizetni a bankok Görögországnak nyújtott rossz hiteleit.

A tét most a tőke Hayek által megjósolt totális győzelme – azaz a gazdaságpolitika végleges áthelyezése az államok fölötti intézmények, a piacokat kiszolgáló, de a demokratikus ellenőrzéstől mentesített EKB, IMF és Európai Bizottság (az ún. „trojka”) kezébe. Ez a demokrácia végét, helyébe az autoriter politikai berendezkedést jelenti. A görög remény ennek az ellenkezője: a tőke hatalmának visszaszorítása, a tőke és a demokrácia közötti korábbi egyensúly helyreállítása.

De mindenképpen úgy tűnik, valaminek a végén járunk.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára.

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.