A politikáról, amely – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem ment még el innen pizzafutárnak Londonba. Csak éppen a nemzeti együttműködés rendszerében tiltották be, így csak akkor lép a fényre, ha van mellette elég merészség, erő, kitartás. Például akkor, amikor tízezrek tartják a magasba fénylő mobiltelefonjukat, s késztetik visszavonulásra az internetadó bevezetésére készülő hatalmat. Például akkor, amikor emberek, akik gondolnak valamit a világról, letépik a kormány visszataszító menekültellenes plakátjait, aztán feljelentik magukat. Például akkor, amikor az állhatatos Sándor Mária fekete pólót ölt. Például akkor, amikor Juhász Péter menetel rendíthetetlenül a korrupt narancssárgák után. Például akkor, amikor öt percre megrendítő némaságba borul a több tízezer tüntetővel megtelt Kossuth tér.
A példák tanulsága, hogy
ebben a rendszerben nem az ellenállás a lehetetlen, hanem az ellenzéki szereplők többsége tehetetlen.
A vasárnapi boltzár ügye pedig mindent megmutat az ellenzék rendszer-tanulatlanságából éppúgy, mint a rendszer természetéből, de még az ellenzéki közönség – ideértve médiarészlegét – cinizmusából is.
Ez utóbbi lényegében eltűnt a fináléra, ám ehhez az kellett, hogy még a Fidesztől sem várt dermesztő fordulatot vegyen a történet. Mint ismert, az úgynevezett konzervatívok kopaszgátat húztak fel a Nemzeti Választási Irodához, hogy megakadályozzák a szocialisták népszavazási kezdeményezésének beadását. Mintha ekkor fogta volna fel mindenki: a kormánypárt mindig képes olyasmire, amire korábban nem gondoltunk. Ennek fényében kellett újraértékelni a korábbi epizódokat, amikor még az ügyetlen, hol túl korán, hol túl későn érkező, idős asszonyok által megelőzött szocialistákon nevettünk, hiszen a Fidesz mindenféle trükkökkel, jogi testcselekkel hátráltatta az MSZP projektjét.
Annak a pártnak a munkáját, amely hosszú idő után aratott győzelmet, és most nem is tudja, mit kezdjen vele. Nem csoda, elvégre hosszú évek óta csak tökéletes impotenciájával hívta fel a figyelmet magára. Most meg hirtelen arra ébredt: Orbán Viktor meghátrált.
Azaz mire a szocialisták aláírást kezdtek volna gyűjteni a „vasárnapi” népszavazásra, a Fidesz okafogyottá tette a kezdeményezést. A szocik ugyanakkor közölték: folytatják a gyűjtést. Ez meglehetősen unortodox győzelmi nyilatkozat, mivel így
azt közölték, tovább játsszák a már megnyert meccset. Így viszont szükségszerűen veszítenek.
Azt üzenik ugyanis: a vasárnapi boltzár eltörlése az ügyük. Ezért ragaszkodnak akkor is hozzá, amikor a hatalom már eloldalazott: a követelés az volt, hogy legyenek nyitva a boltok, és a boltok nyitva lesznek. Az MSZP-nek itt kellett volna elengednie a karakterétől alapvetően idegen plázatopikot. Azt kellett volna megérteni, hogy a vasárnapi boltzárral nem az ügyüket, hanem a receptet találták meg. Megtudhatták: ha találnak olyan kérdést, amelyben a magyarok többsége érintett, és felmérik, milyen eszközeik vannak harcukhoz a Facebook-közlemény, a sajtótájékoztató, az Eddig és ne tovább! felkiáltáson túl a politikai cselekvés világában, sikert érhetnek el.
Mert amíg intézmények, szervezetek vannak ebben az országban, addig lehet őket használni. Nem úgy már, mint régen, amikor még a parlamenti büfében is össze lehetett futni egy jó formában lévő fékkel és ellensúllyal, hanem máshogy: melóval, ötlettel, fáradhatatlansággal.
Ritka az olyan időszak, amikor a körülmények a szocialistáknak kedveznek.
Kevesen gondolták volna, lehet annyira megvert a magyar demokrácia, hogy lesz majd olyan kegyelmi pillanata, amelynek Nyakó István és Lukács Zoltán a hőse. Márpedig e két szocialista politikus volt a főszereplője az elkúrt emberöltőnk egyik legszomorúbb képének.
Annak, amelyiken a népszavazási őrület hajrájában, az időbélyegző köré vont körvonalon állnak, és nézik a szent tárgyat. Abban a fotóban benne volt minden, amivé ezt az országot tették.
És azóta sem lett biztatóbb a kép. Elég arra gondolni, ahogyan a hatalom kitáncolt például a vasárnapi boltzárból.
Ahogy Rogán Antal bejelentette, hallgattak a magyar emberekre. Pedig csak épp ezt nem tették. A jelentős tiltakozás ellenére bevezették a boltzárat, sok bosszúságot okoztak a vevőknek, hogy egy év múltán hirtelen forduljanak, és ezzel sok bosszúságot okozzanak a munkaadóknak és a munkavállalóknak. Csak azért, mert gyorsan akarták elengedni a témát, nehogy az MSZP politizálni kezdjen. Orbán Viktor – Habony Árpád segítségével, az ország ingatlanirodává alakításának szükségességén túl egyebet régen nem gondoló Rogán asszisztálásával – kitalálta, hogy a hátraarc a kisebb politikai kár.
Tényleg csak pillanatot akarnak nyerni. Csökkenteni a mínuszt, elvenni az ellenfél esélyét. Persze logikus a reakció, hogy hát mégiscsak erről szól a politika.
De kizárólag akkor szól csak erről, ha az országot nem egy kormány, hanem egy marketingcég vezeti. Minek nyomán már Lázár János is eljutott odáig, hogy értékelvű politikusként pozicionálja magát, amikor azt mondja, ez elvi kérdés, ezért nem szavazza meg a törvény visszavonását. Mielőtt bárki meghatódna: Lázár számára ezúttal praktikus volt elvhűnek mutatkozni, így szembehelyezkedni a Rogán megtestesítette tökéletes politikai nihilizmussal.
|
Nyakó és Lukács az időbélyegző előtt. Átmeneti diadal
Koszticsák Szilárd / MTI |
Meg azzal a politikai gyávasággal, amelynek új dimenziójába vezetett be minket a KDNP. A pártnak álcázott világnézeti dumaszínház, amely nem mert nemmel voksolni mindmáig egyetlen megvalósult követelésének eltörlésére sem. A kereszténydemokraták sunnyogva elfogadták, ahogyan Orbán hülyét csinál belőlük. Frakcióvezetőjük, Harrach Péter volt az egyetlen, aki nemmel voksolt, de a papírformának megfelelően róla is kiderült, hogy nem bátorságból vagy elvhűségből, hanem tévedésből. Ugyanolyan udvarias nemet akart mondani, ahogyan párttársai.
Igaz, ez csak lábjegyzet a „vasárnap” történetében. Annak tanulsága mindenekelőtt az érintettség ereje. Ami a határ átlépésekor válik a hatalom számára félelmetessé: az internetadó ötleténél és a boltzárnál egyaránt a mindennapokba avatkoztak be. Szokásokat változtattak volna meg, és alulmaradtak. Ezekből a nagy ügyekből tanulva nyerhetne több kicsit az ellenzék, ha megtalálná azokat, akiknek van akarata, igazsága, de nincs hangja. Ha bevonná az érintetteket.
Az például megvan, hogy húsz magyar többet keres, mint az összes bölcsődei dolgozó együttvéve?
A recept ugyanis már megvan. Ami, ugye, nem a sík képernyős tévék vasárnapi vásárlásáról, hanem az üggyel vállalt rendszer-ellenzékiségről szól. Ennek megértése a magyar politika feltámadásának esélye.
Ez a vasárnapi meló.
