A norvégok vagy a dánok valószínűleg nem sokat tudnak a saját jogállamukról: ahhoz, hogy az absztrakt képződményt megfigyelhessék, olyan jogesetekre – leginkább a hatalmi ágak, vagy a hatalom és a polgárok érdekütközéseire – lenne szükség, amelyek arrafelé elvétve fordulnak elő.
Mi egy időben gyakrabban láthattuk a fékek és ellensúlyok működését – például akkor, amikor az előző érában vezetőszáron vittek el (utóbb általában fölmentett) politikusokat, vagy akkor, amikor az egykori köztársasági elnökök némelyike komolyan vette alkotmányos szerepét, és megakasztotta a kormányzat politikai gőzhengerét.
Mostanában azonban mifelénk belassult a jogállami gépezet, és olyan apróságokkal, mint a tanterem-felújításokra elszórt százmilliók, nem is lehet működésbe hozni. Minden ügy egy-egy újabb teszt arról, hogy abban a speciális konstellációban, amikor a rendőrség, az ügyészség, a bírói kar, az ombudsmani hivatal, az adatvédelmi hatóság élén és az alkotmánybírói székek többségében Orbán Viktor személyes választottjai ülnek, hol húzódik a magyar jogállamiság ingerküszöbe. Azaz újra és újra fölvetődik a dilemma, hogy a közvagyonból mennyit lehet büntetlenül eltennie a kormány, a kormánypárti frakció és a kormányzati holdudvar tagjainak.