A hegyről, a Cinege utcából nehéz észrevenni: az a homályos folt, valahol a szürke köd alatt, az lehet Pest – de kit érdekel, ha úgyis mindjárt elfoglaljuk a Várat? A Pasa parkban ugyanúgy nem érzik, mint a Béla király úton, és sem a Felcsút-külsői Mészáros-birtokot nem érinti, sem a turai mesekastélyt, amelyet egy önzetlen törvénymódosításnak köszönhetően nem közpénzből újíthat fel ismeretlen, de az Orbán-közeli újvállalkozói karból LED-lámpaként kiragyogó tulajdonosa.
A magyar elit nem vesz róla tudomást – kerestek már rajtunk annyit, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is felülemelkedjenek, kívül helyezkedjenek rajta –, de ettől még a probléma létezik: Magyarország levegője, elsősorban a sűrűn lakott, közlekedéssel, illetve iparral élő területen, annyira mocskos, hogy egyedül Kínáéhoz mérhető, ahol az emberek a téli fél évben hónapokig nem látják az eget, és csak maszkban merészkednek ki az utcára.
Az is elég furcsa, hogy a globáltőke szekerét toló Forbesnak kell szólnia: minden évben egy kisvárosnyi magyart veszítünk el idő előtt a légszennyezés miatt. Az igazán ijesztő azonban az a közöny, amellyel a döntéshozók szemlélik az évente ismétlődő tömeghalált: Habony Árpád valószínűleg egyetlen görbe hétvégére többet költ annál a 30 millió forintnál, amennyit a következő költségvetés arra áldoz, hogy végre tisztább legyen nálunk a levegő. A nemzeti ügyek kormánya nemcsak az állami környezetvédelmet szüntette meg minisztériumostul, ombudsmanostul, zöldhatóságostul, hanem azt a cinikus, de működőképes gyakorlatot is, amelynek értelmében legalább az EU-tól kapott támogatások jelentős részét a környezeti állapot javítására fordítottuk.
