Csak jelzések jutnak el hozzánk a lakhatási válság mélységeiről, aztán egy-egy tiltakozó akció során a fotósok is megdermednek, amikor meglátják, hol képesek meghúzni magukat valaha szebb napokat látott emberek
Számítások szerint minden negyedik családot veszélyeztet a lakásvesztés. A kilakoltatások fő oka a közüzemi tartozás. Ha pedig valaki a halmozott adósság miatt menni kényszerül, nincs számára olcsó, közösségi bérlakás, ahol átvészelhetné a nehéz időszakot, jó esetben rokonokhoz, de inkább az utcára vagy tömegszállásra kerül. Ha innen is kikopik, hajléktalanként kezdik üldözni, mert „életvitelszerűen” nem lehet nagyvárosi kapualjakban lebzselni. A kormány a családtámogatási rendszerrel a középosztályt célozza, és nem titkolja, hogy a legszegényebbekre már nem marad ideje, pénze.
Nem számíthatnak könyörületre az átmeneti otthonokban sem. A józsefvárosi Magdolna negyedből kilakoltatott család 12 éves gyerekét a szállón kifosztották, írtunk róla, elvették a pénzét és a telefonját, amivel felhívhatta volna az anyját, ha bajba kerül. A lakásukat vesztett emberek számára fenntartott tömegszállások zsúfoltak és nem olcsók, Kőbányán heti 18-20 ezer forintot kell fizetni egy szobáért, a régi szövőgyár munkásszállója emberi életre alkalmatlan. „A párom már inkább a szőnyegen alszik – írta egy munkásszálló lakója –, ahol legalább nincsenek vérszívók, hogy aztán hajnali 4 órakor ébredjen, és induljon dolgozni.”
A hajléktalanság és a kilakoltatások ellen küzdő civilek – köztük A Város Mindenkié csoport – évek óta szociális bérlakásprogramot és emberibb hozzáállást követelnek. Válaszként a kormányzat hurrájelentések mögé bújva fényezi a magyarországi helyzetet, és csak reméli, hogy az önkormányzatok európai pénzekbe kapaszkodva képesek lesznek rehabilitálni a lerobbant városrészeiket. Csakhogy ez nagyjából azt jelenti, hogy a szegényeket kicserélik módosabb, a rezsi fizetésére képes lakókra.
