A társadalomban lassan, évszázadokkal mérhető tempóban fejlődnek át a mennyiségi változások minőségiekké – s akkor is csak szerencsés és főként nyugodt körülmények között. A zsidók integrálására a reformkortól napjainkig nem volt ilyen öt-hat nyugodt vagy csak trauma- és katasztrófamentes emberöltő. Asszimilálódni csak a társadalom meghatározott erőtereit leképező, s ennek megfelelően markáns habitusú és kultúrájú csoportjaihoz lehet. A később magyarrá vált zsidók a feudális magyar társadalomba érkeztek, ahol sem az uralkodók, sem az alávetettek rendjébe nem illeszkedhettek be – ezért a köztes polgári osztályt (más „idegenekkel", főleg németekkel) maguknak kellett megteremteniük.
A társadalom vezetésére vállalkozó rétegek akkor is véres küzdelmek során vették át a vezető pozíciókat egy-egy országban, ha a társadalom azonos vallású és etnikumú rétegeiből rekrutálódtak, de a maguknak különböző okokból polgárságot vagy kapitalista osztályt ki nem fejlesztő és ezért azt importáló társadalmakban ez a helyfoglalás traumatikusabb körülmények között zajlott le, betemethetetlen szakadékokat hasítva a társadalmak testébe. (Az idegen konkurenciájára válaszoló revánskirekesztést a „kitelepített németek" sorsa is példázza, akiket a zsidókéhoz hasonló gazdasági-kulturális szerepükért szintén „kiszántottak" a magyar televényből.)
A feudális Magyarországot modernné formáló funkcionális szerepviszony a magyarrá vált zsidók és magyarok termékeny és egyben tragikus szimbiózisának tragikus mozgatórugója, amely még a Kádár-korszakban is működött a felszín alatt, s működik mindmáig.
A Horthy-korszak és a mai, egykor majd Orbán Viktorról elnevezendő korszak sem korlátoz(ott) senkit abban, hogy azt kezdjen a zsidó hátterével, amit akar. A legkülönbözőbb ajánlatok éltek és élnek a piacon, s mindenki szabadon agitálhat a maga irányzata érdekében. Ellentétben a Rákosi–Kádár-korszakkal, amikor szűk, spiclikkel ellenőrzött ketrecbe gyömöszölték a zsidó létezést – minden más azonossággal egyetemben.
Nemcsak tudománytalan, de felelőtlenség is összekeverni a társadalmat a rajtuk uralkodó rezsimekkel. A zsidók „kiszántásának" a Horthy-korszak utolsó szakaszában ama „őrségváltáshoz" volt eredendően köze, amely a zsidó (nem vallás, nem faj:) polgárság s a belőle „kivirágzott" értelmiség javait, pozícióit és bizonyos szakmákban elért hegemóniáját kívánta meg- vagy visszaszerezni a zsidótörvények, a náci haláltáboroknak való kiszolgáltatás és más módszerek segítségével. Az 1939-es viszonylag demokratikus választásokhoz hasonlóra 1947 és 1990 között nem került sor.
A magyar zsidóságnak a magyar társadalomból való „kiszántása" megtörtént – a társadalom jelentős részének akaratából. Keserű pohár – áldozatoknak, elkövetőknek s örököseiknek egyaránt. Éppen azért, mert ezt a tényt nem lehet rezsimekre, netán kormányfőkre fogni, s ezáltal kilépni a történetből és a felelősségből – amivel György próbálkozik: „Önáltatás lenne nem látnunk, hogy a kormányfő tudatosan, lépésről lépésre próbálja fölbontani a zsidóemancipáció és -asszimiláció nehéz évtizedek alatt kialakult, összeállt szerződését, társadalmi békéjét..."
A keserűség görcsösen szorongatott poharát csak a nem másra, hanem magunkba nézésen alapuló megbocsátás kegyelme vehette volna ki a kezünkből. Ezt pedig rendre – úgy tűnik, mindörökre – elodázza a holokauszt emlékének és következményeinek konvertálása a „mai kocsma" gőzére. TGM okfejtésével (Legyen csak Hóman-szobor, HVG, 2015. december 11.) minden demokrata egyetérthet.
Ha a magyar társadalomban ma igény mutatkozik Hóman Bálint-szoborra, akkor antidemokratikus és szereptévesztő ezt megakadályozni – leginkább a manifeszt érintettek (a Mazsihisz) részéről. TGM felmutatta az organikus társadalmi gyökereket, amelyek ezt az igényt folyamatosan megalapozták. Nem politikusok, de a kánonba bevett magyar írók, azaz a társadalom leghivatottabb szószólói példáin keresztül bizonyította a szoborállítás társadalmi beágyazottságát. Azért sem tanácsos a zsidóknak a széles külföldet is mozgósítva tüntetni, mert ezzel megakadályozzák a potenciális érintettek, a nem zsidó magyar közvélemény fellépését, amelynek ez a provokáció a szembenézésből kiindázó cselekvésre adhatott volna alkalmat. Így az antiszemita tábor ismét a nemzeti autonómia megsértéseként fogja fel a szoborállítás külföldi kormányzatok támogatásával történt meghiúsítását, s nem tulajdoníthatná azt a magyar társadalom undorodásának, amiből pedig okulhatna. Miért nem bízik György ilyen autonóm erő létezésében? Vagy ha nem bízik, akkor ezt miért nem ismeri el, s miért nincs rá válasza? Mi motiválja a szembenézéstől való erőszakolt megkímélés szándékát?
Vagy: kellő közönség híján, miért nem bízik György Péter az igazság, akár isteni erejű, megmutatkozásában?
A napokban jártam a ködös estén átszűrődő misztikus fényekben álló gábrieles emlékműnél a Szabadság téren, ahol a drága anyagokból emelt hazugsággiccsel bátran farkasszemet néző, lefóliázott fénymásolatokból, levelekből, személyes tárgyakból és dokumentumokból álló ellenemlékmű nemcsak a jelenlegi magyar valóságról adott hű képet, de a „felek" igazságáról is. Györgynek is érdemes lenne ellátogatnia arra a helyre, mert az megajándékoz a katarzis felszárnyaló élményével. (Amelynek alkotó része az ércbe öntött hazugság is.) Még erősebben megvilágítja a helyzetet a György által fémjelzett emlékezetpolitikai projekt, az ELTE második világháborús emlékműve. Komoróczy Géza cikke (Öt héber szó egy feliratra, ÉS, 2015. december 4.) feltárta az emlékmű tényeit: „A Trefort-kerti feliraton 198 név olvasható. Közülük – számításaim szerint – 188 volt zsidó."
Ez az isten mutatóujját is megérzékítő adatarány a legerősebb érv amellett, hogy a holokausztban a magyarok és a magyar zsidók történelme végérvényesen különvált. (Amelyet a héber feliratok sem abroncsoznának össze.) A rettenetes aránypár mozzanatában az egyéni sors választása szétolvadt az apokalipszis tüzében. Hiszen milyen háború az, amely ilyen arányban tett különbséget a pusztításban zsidók és nem zsidók között? (Nem volt ilyen közös háború! Nem keverendő össze a zsidók ellen viselt háború a második világháborúval, ha egy időben zajlottak is.) Vagy milyen történelmi idő, év az, amely ilyen különbséget tesz a tanúi között? Hogyan magyarázható, hogy egy magyar elit intézménynek szinte csak zsidónak tekinthető halottai vannak? S ha igen, mit jelent, mit üzen ez a tény? S mi az, ami ma legitimálja e sokkoló arány fényében az emlékművön való közös szereplést? Mit forraszt össze az aránypár tótágas billenésű két oldala (s a gábrielesek népéhez tartozó erőforrás, Balog Zoltán kétszeri – jól mediatizált – kézfogása Györggyel ebből az apropóból)?
Az igazságnak ez az egyre áthatóbban ragyogó fénye hogyan és miért vakít még mindig ahelyett, hogy elhozná a megvilágosodás kegyelmét? A Horthy-korszak és a mai, egykor majd Orbán Viktorról elnevezendő korszak sem korlátoz(ott) senkit abban, hogy azt kezdjen a zsidó hátterével, amit akar.
A szerző a Múlt és Jövő főszerkesztője
