galéria megtekintése

Vakításváltás

9 komment

Kőbányai János

György Péter Korszakváltás című írásának (december 19.) saroktétele szerint „Mifelénk az történt, hogy az emancipáció és az asszimiláció máig érvényessé vált hagyománya 1945 után, egy diktatórikus rendszerben vált elfogadottá, s az ellentmondás zavarba ejtő, de attól még tény, hogy az államszocializmus modernitásának egyik kétségbevonhatatlan eredménye lett." De vajon a diktatúra és az elfogadás fogalmai nem egymás antagonisztikus ellentétei?

Ha az antiszemitizmus megszüntetése kétségtelenül üdvözlendő, netán modern (?) fejlemény, vajon beteljesíthető-e, ha a köztudat méregtelenítésének feltételei – szabad diskurzus, kutatás, oktatás, gyászmunka – hiányoznak. Lehet, hogy a diktatúrában szocializálódottak számára az antiszemitizmus intézményes betiltása egyenlőnek tűnhet az elillanásával, de a rendszerváltás óta már eltelt egy emberöltő a maga sokkoló-cáfoló tapasztalataival. Az antiszemitizmus nem rezsim-, hanem társadalomfüggő, a társadalom pedig organikus képződmény, ellentétben az azt ideig-óráig irányító rezsimekkel – pláne, ha azokat nem belső, hanem külső erőviszonyok teszik kormányzó erővé.

 

A társadalomban lassan, évszázadokkal mérhető tempóban fejlődnek át a mennyiségi változások minőségiekké – s akkor is csak szerencsés és főként nyugodt körülmények között. A zsidók integrálására a reformkortól napjainkig nem volt ilyen öt-hat nyugodt vagy csak trauma- és katasztrófamentes emberöltő. Asszimilálódni csak a társadalom meghatározott erőtereit leképező, s ennek megfelelően markáns habitusú és kultúrájú csoportjaihoz lehet. A később magyarrá vált zsidók a feudális magyar társadalomba érkeztek, ahol sem az uralkodók, sem az alávetettek rendjébe nem illeszkedhettek be – ezért a köztes polgári osztályt (más „idegenekkel", főleg németekkel) maguknak kellett megteremteniük.

A társadalom vezetésére vállalkozó rétegek akkor is véres küzdelmek során vették át a vezető pozíciókat egy-egy országban, ha a társadalom azonos vallású és etnikumú rétegeiből rekrutálódtak, de a maguknak különböző okokból polgárságot vagy kapitalista osztályt ki nem fejlesztő és ezért azt importáló társadalmakban ez a helyfoglalás traumatikusabb körülmények között zajlott le, betemethetetlen szakadékokat hasítva a társadalmak testébe. (Az idegen konkurenciájára válaszoló revánskirekesztést a „kitelepített németek" sorsa is példázza, akiket a zsidókéhoz hasonló gazdasági-kulturális szerepükért szintén „kiszántottak" a magyar televényből.)

A feudális Magyarországot modernné formáló funkcionális szerepviszony a magyarrá vált zsidók és magyarok termékeny és egyben tragikus szimbiózisának tragikus mozgatórugója, amely még a Kádár-korszakban is működött a felszín alatt, s működik mindmáig.

A Horthy-korszak és a mai, egykor majd Orbán Viktorról elnevezendő korszak sem korlátoz(ott) senkit abban, hogy azt kezdjen a zsidó hátterével, amit akar. A legkülönbözőbb ajánlatok éltek és élnek a piacon, s mindenki szabadon agitálhat a maga irányzata érdeké­ben. Ellentétben a Rákosi–Kádár-korszakkal, amikor szűk, spiclikkel ellenőrzött ketrecbe gyömöszölték a zsidó létezést – minden más azonossággal egyetemben.

Nemcsak tudománytalan, de felelőtlenség is összekeverni a társadalmat a rajtuk uralkodó rezsimekkel. A zsidók „kiszántásának" a Horthy-korszak utolsó szakaszában ama „őrségváltáshoz" volt eredendően köze, amely a zsidó (nem vallás, nem faj:) polgárság s a belőle „kivirágzott" értelmiség javait, pozícióit és bizonyos szakmákban elért hegemóniáját kívánta meg- vagy visszaszerezni a zsidótörvények, a náci haláltáboroknak való kiszolgáltatás és más módszerek segítségével. Az 1939-es viszonylag demokratikus választásokhoz hasonlóra 1947 és 1990 között nem került sor.

A magyar zsidóságnak a magyar társadalomból való „kiszántása" megtörtént – a társadalom jelentős részének akaratából. Keserű pohár – áldozatoknak, elkövetőknek s örököseiknek egyaránt. Éppen azért, mert ezt a tényt nem lehet rezsimekre, netán kormányfőkre fogni, s ezáltal kilépni a történetből és a felelősségből – amivel György próbálkozik: „Önáltatás lenne nem látnunk, hogy a kormányfő tudatosan, lépésről lépésre próbálja fölbontani a zsidóemancipáció és -asszimiláció nehéz évtizedek alatt kialakult, összeállt szerződését, társadalmi békéjét..."

A keserűség görcsösen szorongatott poharát csak a nem másra, hanem magunkba nézésen alapuló megbocsátás kegyelme vehette volna ki a kezünkből. Ezt pedig rendre – úgy tűnik, mindörökre – elodázza a holokauszt emlékének és következményeinek konvertálása a „mai kocsma" gőzére. TGM okfejtésével (Legyen csak Hóman-szobor, HVG, 2015. december 11.) minden demokrata egyetérthet.

Ha a magyar társadalomban ma igény mutatkozik Hóman Bálint-szoborra, akkor antidemokratikus és szereptévesztő ezt megakadályozni – leginkább a manifeszt érintettek (a Mazsihisz) részéről. TGM felmutatta az organikus társadalmi gyökereket, amelyek ezt az igényt folyamatosan megalapozták. Nem politikusok, de a kánonba bevett magyar írók, azaz a társadalom leghivatottabb szószólói példáin keresztül bizonyította a szoborállítás társadalmi beágyazottságát. Azért sem tanácsos a zsidóknak a széles külföldet is mozgósítva tüntetni, mert ezzel megakadályozzák a potenciális érintettek, a nem zsidó magyar közvélemény fellépését, amelynek ez a provokáció a szembenézésből kiindázó cselekvésre adhatott volna alkalmat. Így az antiszemita tábor ismét a nemzeti autonómia megsértéseként fogja fel a szoborállítás külföldi kormányzatok támogatásával történt meghiúsítását, s nem tulajdoníthatná azt a magyar társadalom undorodásának, amiből pedig okulhatna. Miért nem bízik György ilyen autonóm erő létezésé­ben? Vagy ha nem bízik, akkor ezt miért nem ismeri el, s miért nincs rá válasza? Mi motiválja a szembenézéstől való erőszakolt megkímélés szándékát?

Vagy: kellő közönség híján, miért nem bízik György Péter az igaz­ság, akár isteni erejű, megmutatkozásában?

A napokban jártam a ködös estén átszűrődő misztikus fényekben álló gábrieles emlékműnél a Szabadság téren, ahol a drága anyagokból emelt hazugsággiccsel bátran farkasszemet néző, lefóliázott fénymásolatokból, levelekből, személyes tárgyakból és dokumentumokból álló ellenemlékmű nemcsak a jelenlegi magyar valóságról adott hű képet, de a „felek" igazságáról is. Györgynek is érdemes lenne ellátogatnia arra a helyre, mert az megajándékoz a katarzis felszárnyaló élményével. (Amelynek alkotó része az ércbe öntött hazugság is.) Még erősebben megvilágítja a helyzetet a György által fémjelzett emlékezetpolitikai projekt, az ELTE második világháborús emlékműve. Komoróczy Géza cikke (Öt héber szó egy feliratra, ÉS, 2015. december 4.) feltárta az emlékmű tényeit: „A Trefort-kerti feliraton 198 név olvasható. Közülük – számításaim szerint – 188 volt zsidó."

Ez az isten mutatóujját is megérzékítő adatarány a legerősebb érv amellett, hogy a holokausztban a magyarok és a magyar zsidók történelme végérvényesen különvált. (Amelyet a héber feliratok sem abroncsoznának össze.) A rettenetes aránypár mozzanatában az egyéni sors választása szétolvadt az apokalipszis tüzében. Hiszen milyen háború az, amely ilyen arányban tett különbséget a pusztításban zsidók és nem zsidók között? (Nem volt ilyen közös háború! Nem keverendő össze a zsidók ellen viselt háború a második világháborúval, ha egy időben zajlottak is.) Vagy milyen történelmi idő, év az, amely ilyen különbséget tesz a tanúi között? Hogyan magyarázható, hogy egy magyar elit intézménynek szinte csak zsidónak tekinthető halottai vannak? S ha igen, mit jelent, mit üzen ez a tény? S mi az, ami ma legitimálja e sokkoló arány fényében az emlékművön való közös szereplést? Mit forraszt össze az aránypár tótágas billenésű két oldala (s a gábrielesek népéhez tartozó erőforrás, Balog Zoltán kétszeri – jól mediatizált – kézfogása Györggyel ebből az apropóból)?

Az igazságnak ez az egyre áthatóbban ragyogó fénye hogyan és miért vakít még mindig ahelyett, hogy elhozná a megvilágosodás kegyelmét? A Horthy-korszak és a mai, egykor majd Orbán Viktorról elnevezendő korszak sem korlátoz(ott) senkit abban, hogy azt kezdjen a zsidó hátterével, amit akar.

A szerző a Múlt és Jövő főszerkesztője

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.