A bojkott mellett szól az is, hogy bizonyos értelemben nem lehet bukni: a magyar választók egyharmada még soha semmilyen szavazáson nem vett részt. Ráadásul a választók jelentős hányada pártpreferenciától függetlenül jól rezonál Orbán idegenellenes, félelemre játszó, gyűlöletet szító, előítéleteket felerősítő kampányával.
Azt az érvet is értem, hogy ha az ellenzék a részvételre mozgósít, bár nem nagyon sikerült ez neki az elmúlt hat évben, akkor ettől lehet érvényes a népszavazás. De látni kell: bármi is lesz az eredmény, a Fidesz győzelemként kommunikálja majd azt, és ez itthon sikerülni is fog. Saját szavazói, akár kétmillió ember nemmel fog szavazni, és ott van még a Jobbik egymilliós tábora. A velük besöpört szavazatok már mindenképpen sikerként értelmezhetők.
Nem érdemes azon morfondírozni, hogy érvényes lesz-e vagy sem a népszavazás, ha igennel is szavaznak, akkor azt milyen tömeggel verik le a nemmel szavazók milliói.
Maga a népszavazás itt és most a Fidesz sikere lesz, de ez rövid távú siker a Fidesznek, amely nem takarja el a valódi problémáit. Azonban öncsalás ezért meghátrálni és feladni az emberség, a nyitott társadalom, a nyugatias értékek képviseletét.
Néhány hónapra stabilizálhatja a népszavazás a kormánypárt szavazóbázisát, de az egészségügy továbbra is romokban, az oktatás szétesett és – immár a szülők számára is érzékelhetően – egyre rosszabb irányba változik, az elvándorlás folyamatos, a párhuzamosan kialakuló munkanélküliség és munkaerőhiány létező probléma marad. Az emberek jelentős része rosszabbul él évről évre, és az ő válságuk nem fog enyhülni. Mindezt milliók érzékelik, miként azt is, hogy miközben hétköznapi gondjaikra nem ad választ a Fidesz, folyamatosan lopnak, és a politikájuk mind nagyobb károkat okoz a családoknak éppúgy, mint az egész országnak. A baloldali pártoknak itt komoly mondanivalójuk lehet, a tömegeket megmozgató ügyekben adhatnak érvényes és hiteles politikai ajánlatot a Fidesz – saját kiváltságosain kívül – mindenkit elnyomó hatalmi praxisával szemben.
Ebben az ügyben azonban a tisztesség, a társadalmi attitűd befolyásolására tett kísérlet a döntő, így – miközben megértem a bojkottot választókat – szerintem a helyes út az igenre való biztatás.
Annál is inkább, mert van ennek a dolognak egy hosszú távú vonatkozása is, ami a modern, európai Magyarországról szól, a befogadó, nyitott társadalomról, amely tisztában van azzal, hogy az idegen kultúra nem ellenség, és a bajban levőt befogadjuk. Rossz kérdésre is van időnként jó válasz.
A bojkott, az otthonmaradásra buzdítás sajnos az elvek teljes feladását jelenti. Mindaz, ami akár nyugatias konzervatív, akár baloldali, akár liberális fölfogás szerint triviális, megtagadtatik azzal, hogyha nem állunk ki érte ezen a népszavazáson egy igennel.
Ráadásképp – bár Orbán nyilván nem akar kilépni az unióból, több számára egyelőre a haszon, ami bejön, mint a kockázat, amelyet viselnie kell – a kormány végtelenül hamis, Európa-ellenes politikájával érdemes szembemenni.
Európával sok baj van. De milyen felemelő, hogy a közösség részesei vagyunk, s ha akarunk, változtathatunk rajta! Nem „üzenni” kell Brüsszelnek, hanem kivenni a részünket a közösség munkájából, hogy úgy legyen Európa hű az alapértékeihez, az Alapjogi Chartában megfogalmazottakhoz, úgy legyen nyitott, toleráns, eredményesen edukatív az eltérő kultúrából érkezőket a nálunk honos jogokhoz és szokásokhoz közelítve – a nők egyenjogúságától kezdve a vallási békén át a békés együttélés gyakorlatáig –, hogy közben garantálja az itt élők biztonságát.
Egy ilyen Európáért érdemes küzdeni.
A népszavazásra feltett kérdés egyszerre aljas és értelmetlen. Ugyanakkor lehetőséget adna az ellenzéknek arra, hogy megmutassa, vannak olyan értékek, amelyekben megingathatatlanul hisz, és inkább hajlandó állva meghalni, mint passzív ellenállással asszisztálni Orbánéknak.
Megmutathatná az ellenzék, hogy igenis van egy bázis Magyarországon, amely minden agymosás, milliárdokból nyomatott gyűlöletkeltés ellenére tudja, hogy egykor ebből az országból is menekültek sokan a terror, az üldöztetés, a diktatúra elől, s azokat a honfitársainkat befogadták másutt. S büszke rá, hogy országa most egy olyan közösség tagja, amelynek módja van az üldöztetés elől menekülőket befogadni. Megmutathatnánk: élnek itt olyanok, akik tudják: a feldolgozhatatlan nizzai merényletben a kamion elől menekülőkhöz hasonlatosan menekültek ide a kontinensre rengetegen, akiket éppen olyanok üldöznek, fenyegetnek ártatlanul, mint az a bizonyos kamionos Nizzában. Akik tudják: rettenetes minden egyes terrorcselekmény. Rettenetes volt az is, amikor Európa egyes részein éveken át az IRA, az ETA, a RAF merényleteitől kellett tartaniuk.
Rettenetes ma is, hogy bárhol szélsőséges őrültek megölhetnek ártatlanokat. S tudják azt is, ennél csak egy rettenetesebb van: a behódolás a terrornak. Egy olyan szögesdrótokkal és félelmekkel bekerített Európa, ahol a szabadságot legyőzi a félsz. Tudják: bár magányos terrorista sajnos mindig okozhat megbocsáthatatlan és feldolgozhatatlan tragédiákat, a legjobb gyógymód ellenük a titkosszolgálatok hatékony és együttműködő tevékenysége, az alapos ellenőrzések, az eljárások, nem pedig a kormányzati szintre emelt tömeghisztéria. Tudják azt is: a merényletek többségét nem menekülők, hanem itt élők követték el, ezért nyilvánvalóan újragondolásra szorulnak az integrációs gyakorlatok, és sokkal erőteljesebben és eredményesebben kell jogkövető magatartásra sarkallni minden Európában menedéket kapó embertársunkat.
De tudják azt is, hogy a menedékkérők elsöprő többsége jogkövető, integrálódni akar és új életet kezdeni, s épp azok elől menekül, akik a terrort egyes országrészekben, országokban állandosították Európán kívül. S tudják azt is: arcpirító, ahogy a kormány a félelem vámszedőjeként eljátssza, hogy a hazai templomok mise alatt védelemre szorulnak azért, mert Franciaországban – amely tényleges háborúban áll az Iszlám Állammal, és hadállásaikat folyamatosan bombázza – elkövettek egy aljas merényletet egy ártatlan pappal szemben. Hazánkban a templomok szerencsére teljes biztonságban vannak, legföljebb egy vihar vagy földrengés okozhat kárt az épületekben és a benne tartózkodó hívekben.
Meg lehet mutatni ezen a népszavazáson, hogy az illiberális humbugok dömpingje ellenére van hazánkban egy 10-15%-os mag, amely eltántoríthatatlan attól a meggyőződésétől, hogy mindenkinek vannak emberi jogai. És ez a mag minden kormányzati offenzíva ellenére is nyugatias, szabadelvű kultúrát tart kívánatosnak, és az igen szavazatával nemet mond Orbán uszításaira.
Pontosan tudjuk, hogy ennél sokkal nagyobb az Orbán-kormányt elutasítók bázisa. Nem azokról szólok most, akiknek nem egyszerűen elegük van a korrupt, az országot még a régiós átlagtól is leszakító, a szegényeket még szegényebbé tevő politikából, hanem azokról, akik ennek a politikának a Nyugat-ellenességét is ellenzik.
Téved az ellenzék, ha úgy véli, elidegeníti magától ezt a nagyobb szavazói halmazt, ha ebben a kérdésben is a morálisan egyedül elfogadható módon viselkedik, s a humanizmus és a nyugatias attitűd és jog szemléletét jeleníti meg a kampányában. Nem ezen múlik a 2018-as győzelem vagy bukás.
Ezen az múlik, hogy képesek-e egy érzékeny helyzetben az országrontó ideológiával szembemenni, tiszta értékeket is felkínálni a magyar társadalomnak, vagy csöndben elnézik, hogy a kormány terjeszti a gyilkos kórt a fejekben.
Az ellenzéknek megadatik, hogy elvszerűen viselkedjen, hogy megmutassa, európai arcéle nem csupán akkor mutatkozik meg, ha ez egybeesik a választók többségének elvárásával, hanem akkor is, ha sok küzdelemmel, beszélgetéssel, nehéz diskurzusokkal kell megértetni, mi itt az igazság.
Ezt teszi például – fájdalmasan magányosan, sokszor saját klérusának fejcsóválása ellenére – Ferenc pápa is.
Az igen mellett szól még valami: felszabadító hatással lenne ez mindazokra, akik igennel szavaznának Európára, a nyugatias attitűdre Orbánnal szemben, hogy lám, nincsenek egyedül, több százezer polgártársukkal egyetemben hisznek egy nyitott és tisztességes világ magyarországi megvalósíthatóságában. Ez pedig tovább erősítené bázisukat, véleményük pedig még több polgár szemében lenne meggondolkodtató vagy épp elfogadható.
Nem lehet mindig mindent lehajtott fejjel megúszni.
El kell menni és egy igennel kell üzenni Orbánnak.
