Ez az oka nyilván annak is, hogy vagy másfél évtizeddel később, már parlamenti képviselőként, igencsak elképedtem, amikor egy jó haver szegedi újságíró kollégám barátságosan rám kérdezett, amikor összefutottunk a Nyugati pályaudvaron: „Na és hogy van a zsidó szeretőd?” Persze hogy elképedtem, nem is értettem: szerelmes voltam, s az a lány a barátnőm volt. Soha nem mondtam neki vissza, s nem is érdekelt azóta sem, hogy az vagy nem az.
Nemrégiben egy este a Szent Gellért téren felszálltam a 19-es villamosra. Mellettem lendületesebben egy lány és egy fiú is, a srác véletlenül meglökött egy kicsit, majd szó nélkül lehuppantak két szemközti ülésre. Én a lány mögötti helyre ültem, de előtte ránéztem a srácra. A metakommunikációs üzenet ennyi volt: azért mondhattad volna, hogy bocs. Ehelyett minden átmenet nélkül nekem esett: Mi van, te rohadt zsidó? A palesztin gyerekeket persze bátrak vagytok gyilkolni, te hülye zsidó.
Kissé idegesen azt mondtam: nem vagyok zsidó, hanem kiskun és magyar. A gyerek azonban folytatta: Menj haza Izraelbe, te büdös zsidó! Már ültömből hátrafordulva próbáltam „lerázni” egy ismétléssel: Kiskun vagyok. Világos? Attól kezdve csak előrenéztem, és semmire sem reagáltam. Ő persze tovább folytatta, már a lánynak, hogy miféle kiskunt beszél összevissza ez a zsidó. Zsidó, zsidó –szinte már csak ezt hallottam.
Ami ennél is elgondolkodtatóbb, az a Batthyány tér előtti megállónál történt, amikor már egy másik ifjonc is „odatalált” a gyerek mellé, s éppen mögém állt. Együtt zsidóztak még egy kicsit,majd így „erősítették” egymást: „Te, ezt a zsidót itt most akár agyon is verhetnénk. Hát nem?” „Persze. Vagy akár el is vághatnánk késsel a torkát!” – jött az éppen aktuális dzsihadista terrorerősítés. Ám nem tudtak kirángatni a nyugalmamból.
Leszálláskor az első zsidózó még megpróbált vesén rúgni, de úgy hiszem, szándékosan visszafogta magát, éppen csak megérintette a farmeromat a térdével. Nem néztem hátra. Ennek az élménynek a hatása alatt a holokauszt 70. évfordulóján, a mai, újból erősödő antiszemitizmus közepette üzenek és kérdezek.
Üzenem az ismeretlen kis újnyilasnak, hogy menjen el az Arany János u. 27. számú ház bejáratához, nézzen le a járda közepére, gondoljon a kishúgára, aki biztosan volt nyolcéves. Olvassa el az ott lévő rézlapocskára írtakat: „Itt lakott SCHWARZ KATI sz.: 1936, zárdában megölték a nyilasok – 1944. okt./nov.”.
Kérdezem Vona pártelnök urat: ilyenek lennének pártja (magyar) gárdistái?! Kérdezem Pintér miniszter urat: tudja-e, hogy ilyenek (is) a „közállapotok” a városban? S kérdezem Orbán miniszterelnök urat: miközben a Horthy-kort igyekszik visszahozni, sejti-e, hogy ezzel a nyilasokat is visszahozhatja, és tudja-e, hogy az újnyilas ifjak már a spájzban vannak?!
A szerző volt országgyűlési képviselő
