Ahelyett, hogy az Európára valós veszélyt jelentő törökökkel harcolt volna, nem is annyira titkos terve az volt, hogy Frigyes trónját megszerezze és német-római császárrá váljon. Ezért foglalta el Csehország nagy részét, így vált választófejedelemmé, és vezette seregeit később Bécs ellen is. Az ország igazgatását átszervezte, hatalmi érdekei mentén központosított, és drámaian megadóztatta a szegényeket. Kapuadó helyett füstadót és rendkívüli terheket vezetett be: a hadsereget, az igazgatást és a járadékvadászokat is finanszíroznia kellett. A legendás alkalmazkodóképességgel rendelkező Bakócz Tamást legfőbb bizalmasává tette, akit majd egyetlen esélyes magyar pápajelöltként őriz meg a borzasztó emlékezet. Amikor Mátyás Bécsben meghalt, Magyarország látszólag nagy volt és erős. A reneszánsz királyi udvar harsogta a király nagy hírét. Ezt nyögjük máig, de mégsem így emlékezünk.
Mátyás után – és alatt – az ország romhalmaz volt. Egy emberöltőn belül az igazságosnak hazudott, valójában népnyomorító király „gazdaságpolitikája” okán felkelt a nép és a székely Dózsa György vezetésével urai ellen fordult, hogy aztán még nagyobb nyomor jusson osztályrészéül. A központi hatalom szétesett. A meg nem állított törökök néhány évtized múltán szinte akadálytalanul foglalták el a végletekig lecsupaszított, nyomorba és belháborúkba ragadt országot: nem Tomori stratégiai hibái és Szapolyai késlekedése, hanem Mátyás politikája volt a százötven évig tartó gyarmatsors valós oka. Bakóczra és az esélyre visszatérve elég csak a pápaválasztások történetére tekinteni: legközelebb 1978-ban, közel ötszáz év múlva lett először nem olasz pápa. Bakócz akármennyit lobbizott is Rómában, a pápaválasztói olasz kétharmaddal szemben szemernyi esélye sem volt, bármiképp remélünk is emlékezni évszázadokkal később.
Mátyás uralkodása tökéletesen mutatja a mindenkori tragikus magyar politikai elit drámáját. A hübriszt, amivel rossz és elérhetetlen – de tetszetős – célokat tűz maga elé; a járadékvadászatra és népnyúzásra épülő gazdaságpolitikát; a remek, bár hazug kommunikációs apparátus felépítését. Mátyástól Horthyig (hogy elegáns legyek a maiakkal) változatos a kép, a lényeg nem változott. Magyarország jó korszakai – ellenben – az emlékezetben gyűlölt uralkodókhoz kapcsolódtak: az ország két nagy korszaka Mária Terézia és Ferenc József uralkodására esett. Ekkor az ország a Nyugathoz tartozott, az volt, ami bármikor lehetne: egy élhető, gyarapodó, dolgos polgárai és higgadt elitje által vezetett, szerény végvidéki tartomány. A dolgos polgárokat és higgadt eliteket rosszabb korokban elűzik, hogy máshol, mást gyarapítsanak, még rosszabb korokban egyszerűen elpusztítják és javaikat elveszik, hogy az új parvenü elit versenyképtelenségét a hatalom feltétlen szolgálatért kapott járadékai leplezzék. A népet lenézik, felettük, de nélkülük zajlik vihar, napsütés egyaránt.
Emlékezetünk a hamis nagyságot ápolja, a vélt hatalmasságot féli: a hübriszt, járadékvadászatot és a kommunikációs mindenhatóságot díjazza. Mátyás még él, az ország létezik. Kérdés, hogy a mára ötszáz év múlva miképp emlékeznek az akkoriak. Az emlékezet politikája az elit politikája. A történelem, bármit hisznek is róla nemes történészek, nem a múlt valóságát kutatja – az örökre elsüllyedt –, hanem a jelen legitimációját keresi. Múlt, jelen és jövő egy vonulat. Változtatni – aki akar – csak a mindenkori jelenben tud. Üdvözlet az őrzőknek, fiataloknak, öregeknek, emlékezzenek jól Mátyásra a pusztítóra, és a nemzet kevés valódi hősére, akik építettek és nem romboltak.
A szerző egyetemi oktató
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
