A miniszterelnökséget 1939 áprilisában átvevő Teleki Pálnak eltökélt szándéka volt kimaradni a háborúból. Végső esetben egy Londonba menekülő emigráns kormánnyal akarta biztosítani, hogy a háború végén Magyarország ne találja magát ismét a vesztes oldalon. Ma kézenfekvőnek látszik: ezt kellett volna tenni. De, ahogy Hanák Péter mondta, becsületes játszmát kell játszani a halottakkal, ami az utókor számára evidens, az gyakran egészen másként nézett ki az egykori vezetők előtt. A magyar társadalom többsége a német győzelemtől várta a magyar területi igények kielégítését. Ha Teleki vagy az ugyancsak angolbarát hírű Bethlen István elmenekül és emigráns kormányt alakít, lett volna itthon sok jelentkező egy németbarát bábkormány vezetésére. Ez maximálisan kiszolgálta volna a németeket, az ország erőforrásait a német háborús gépezet szolgálatába állította volna, és nehéz idők jöttek volna nemcsak a zsidó származásúakra, de minden Nyugat-barátra is. Ott volt Lengyelország példája, az ottani brutális német uralom. 1940 tavaszán, a németek nagy győzelmei után Teleki az emigráns kormány tervét félretette, nem akarta az országot kiszolgáltatni a német megszállásnak és egy magyar bábkormánynak.
Közép- és Délkelet-Európában senki sem akart Németország áldozatává válni, de akik német győzelemre számítottak, szervilisen kiszolgálták Hitlert. Magyarország nem tartozott ezek közé. Teleki még a meghódításuk után praktikus megfontolásból kollaboráló nyugat- és észak-európai országok szintjén sem akart alkalmazkodni a náci elvárásokhoz. Amikor 1940 tavaszán–nyarán a német–szovjet szövetség átrajzolta Északkelet-Európa határait, Teleki önálló fellépéssel próbálta módosítani a magyar–román határt. Itt lett volna tér együttműködni a Szovjetunióval. Szovjet részről erre megvolt a készség. Július 3-án Molotov külügyi népbiztos közölte Kristóffy József magyar követtel, hogy „a szovjet kormány megalapozottaknak tekinti a magyar területi követeléseket Romániával szemben, és kész azokat támogatni a békekonferencián, ha ott kerülnének megoldásra". Augusztus 24-én Molotov kijelentette, hogy „követeléseinket megalapozottaknak tartják és a szovjetek magatartása az események során kedvező lesz Magyarország részére [...] a magyar kormány legyen meggyőződve, hogy a versailles-i és trianoni Romániát sohasem tartotta ideálisnak és az egyformán sérelmes volt Oroszország, Bulgária és Magyarország szempontjából." Teleki önálló katonai fellépésre készült, de ennek eredménye több mint kétséges lett volna.
Az értékes hadianyagot és a még értékesebb olajat féltő Németország azonban nem tűrt el egy magyar–román háborút, belekényszerült a döntőbíráskodásba. A két bécsi döntés nagyban növelte Hitler népszerűségét a magyarok körében, Teleki azonban tudta, hogy az „országgyarapítás" jövője bizonytalan. De akkor miért engedte meg hiú külügyminiszterének, Csáky Istvánnak, hogy 1940. november 20-án bevigye hazánkat a német–olasz–japán háromhatalmi egyezménybe? Ha ezt akarta ellensúlyozni a Jugoszláviával decemberben kötött „örök barátsági" szerződéssel, két Németországtól tartó állam quasi szövetségével, ez visszafelé sült el. A németellenes szerb tisztek 1941. márciusi belgrádi puccsa után Jugoszlávia megtámadásához Hitlernek szüksége volt Magyarországra. Nemcsak személyesen Teleki, Magyarország is az út végére ért. Ha nem engedi magyar területről Jugoszlávia megtámadását, lerohanja a Wehrmacht vagy a németbarát katonai vezetők a kormánypárt jobboldalával összefogva eltávolítják Telekit.
Most jött el az ideje Londonba emigrálni, és ott működtetni egy emigráns magyar kormányt, de ezt nemcsak az újabb revízió lehetőségétől fellelkesült Horthy nem támogatta, a közvélemény nagy többsége sem értette volna meg. A britek megüzenték Telekinek, hogy a német hadsereg átengedése esetén megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, ha pedig részt vesz a Jugoszlávia elleni támadásban, jön a hadüzenet. Teleki nem látott más kiutat, mint feláldozni saját életét, ezzel demonstrálva, hogy Magyarország nem önszántából, hanem a németek nyomására szegi meg a szerbeknek adott szavát. A kormányzónak írt búcsúüzenete, annak drámaisága és önvádja páratlan a történelemben.
Utólag jó alappal mondhatjuk, hogy ha 1941 áprilisában a magyar vezetés nem csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz és létrehoz egy emigráns kormányt, amit Anglia és szövetségesei elismernek, jó esélye lett volna a visszanyert területek megtartására, hiszen Szlovákia és Románia Hitler oldalán állt és maradt még jó ideig. De amikor Hitler Európa ura volt, Sztálin szövetségese, Amerika pedig még semleges, akkor a jövő bizonytalan előnyeiért csak egy a jövőbe látó próféta vállalhatta a biztos konfliktust, a reálisan várható szenvedéseket. Teleki utóda, Bárdossy László nem volt próféta és nem volt jó választás kormányfőnek. Ő sem rokonszenvezett a nácizmussal, de német győzelemre számított, és csak attól várt Magyarországra nézve előnyös békét.
Ellentétben Romániával és Szlovákiával, hazánk nem csatlakozott azonnal a Szovjetunió elleni támadáshoz. Moszkvai követünk a külügyi népbiztossal 1941. június 23-án történt megbeszéléséről a következőt jelentette: „Molotov ma délelőtt kéretett, kérdést intézett Magyarország állásfoglalásával kapcsolatban a német–orosz konfliktussal szemben. Közölte velem, hogy a szovjet kormánynak, mint azt már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele." Ezt az ígéretet érvénytelenítette, hogy – német nyomásra – a magyar kormány már június 23-án elhatározta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, és ezt közölte is Saronov budapesti szovjet követtel. A máig sem tisztázott kassai bombázás után – Horthy egyetértésével, de a parlament megkérdezése nélkül – Bárdossy bejelentette, hogy Magyarország a szovjettel hadiállapotban állónak tekinti magát.
Kétségtelen, hogy a legsúlyosabb következményekkel járó lépés volt csatlakozni a Szovjetunió elleni támadáshoz. Figyelembe kell azonban venni, hogy 1941 nyarán Európa nagy része német uralom alatt volt, Olaszország mellett Japán is Hitler szövetségese volt. Anglia egyedül maradt. A bolsevizmus felszámolása nemcsak a magyarok többsége számára volt rokonszenves cél. Nem tűnt irreálisnak a gyors német győzelem. Hitler nyomában ott lihegett Románia és Szlovákia, arra számítva, hogy háborús részvételük jutalma a két bécsi döntés érvénytelenítése lesz. Az ettől való félelem volt az elsődleges szempont Horthy és Bárdossy döntésében, és az a megalapozott feltételezés, hogy ha Magyarország nem lép be a háborúba, a feltétlenül németbarát erők átveszik a hatalmat. A kormány nem minden tagja vélekedett így. Keresztes-Fischer belügyminiszter, Bánffy Dániel földművelésügyi, Radocsay László igazságügy- és Varga József iparügyi miniszter ellenezte a hadiállapot bejelentését és kivárást javasolt. Arra nem lehet választ adni, hogy Kassa bombázása nélkül meddig tarthatott volna ki Magyarország a semlegesség mellett.
Ha decemberig, akkor nem került volna sor a brit hadüzenetre és Magyarország nem üzen hadat az Egyesült Államoknak. Pearl Harbor és a Wehrmacht Moszkva előtti veresége után nagyban megnőtt egy végső német vereség valószínűsége, és ez erősíthette volna a kivárás álláspontját. Ehhez azonban nem a gyönge idegzetű és önálló belpolitikai bázissal nem rendelkező Bárdossynak kellett volna betölteni a miniszterelnöki széket. Az őt – Horthy felkérésére – váltó Kállay Miklós erre képes lett volna.
A szerző történész, diplomata
