Nem hosszú az a szakasz, amelyet a napokban elvesznek az Erzsébet híd alatt futó bicikliútból, de az a pár tucat méter jól jelzi, mekkora a távolság a budapesti kerékpáros-forradalmat ünneplő hivatalok és civilek, valamint a mindennapi valóság között. A főváros talán legforgalmasabb kétkerekű útszakasza a budai oldalon fut a Duna vonalában. Ezer sebből vérzik ez az összeköttetés is az Árpád és a Rákóczi híd között, de legalább nem tűnik el soha, és remélni lehetett, hogy egyre több helyen sikerül elválasztani az akadálymentesen haladni akaró biciklistákat a felső rakpartot korzózásra használó helyiektől és turistáktól.
Ezen ugyanis sok múlik: a kerékpáros számára a gyalogos nemcsak balesetveszélyt jelent, de az állandó fékezés miatt folyamatosan elveszti a lendületét, így pazarolja energiáját. A másik oldalon ez a város lényegesen élhetőbb lenne, ha az emberek belaknák a rakpartokat. A megoldást jól mutatta a Batthyány tér és a Margit híd közötti rész, ahol a két különböző érdek szerint használt útszakasz fizikailag is el van választva egymástól. És ilyen volt az Erzsébet híd alatt átvezető száz méter is. Mivel itt egy kisebb rámpán kell le- és felhajtani, különösen fontos lenne a kerékpáros számára a lendület, és az ehhez szükséges tér.
Igazán örülünk, hogy ebben a városban tízezrek ünneplik tömegmegmozduláson azt, amit a kerékpáros közösség kiharcolt magának az utakon, de a feltámasztott kritikus tömeg csak szép fotókat generált. A városban ugyanis éppen most alakul ki egy újabb hely, ahol majd kiabálnak egymással az emberek, mert az egyik haladni akar, a másik pedig andalogni. Én kerékpárosként ilyen esetben a közutat választom, és próbálom tűrni, hogy újra és újra dudával rémiszt meg egy-egy autós, hogy elérje, takarodjak már fel a bicikliútra. Mintha a kocsiban ülők sosem mennének alsóbbrendű utakon, ha ott van mellette az autópálya. Ahogy a sofőr is választhat, melyik utat használja, úgy ezt a kerékpáros is megteheti, amíg számára a haladás nincs táblával tiltva.
