November 6-án több ezren búcsúztatták az Óbudai temetőben a Magyar Köztársaságot tíz esztendőn át elnöklő Göncz Árpádot, az embert. Több ezren egy szál virággal, én ezzel az írással.
Mint a térség országgyűlési képviselője meghívtam az államfőt Mórahalom centenáriumi ünnepségére 1992 májusában. Eljött, szólt. Emberien. Szeretetteljesen. S amikor indult vissza Budapestre, rám kérdezett: „Hogy s mint vagy?” „Vonattal jöttem, s úgy is megyek” – volt a válaszom. „Tudod mit? Gyere velem, menjünk együtt haza” – mondta az elnök. Nem utasítottam vissza, mert őszinte volt az ajánlata.
Elindultunk az elnöki kocsival Budapestre, a régi E5-ösön. S talán úgy Kistelek után – nem tudom már igazán, melyikünkre – rájött a kis szükség. Megálltunk az elnöki kocsival az út szélén, s mindketten az őrezred testőreinek egyikével együtt bevonultunk az útszéli rekettyésbe. Elintéztük a dolgunkat.
