Normális ítélőképességű embernek arról, ami az MNB alapítványairól naponta kiderül, csak egy véleménye lehet. Ez nonszensz.
Csakhogy hallom a kifacsart érveket, a stupid magyarázatokat, látom a sunnyogást, és sejtem, hogy szép lassan ez az ügy is elsüllyed a közéleti mocsárban, ahogy a többi borzalom. A kormányfő bizalma megingathatatlan, akárcsak Farkas Flórián esetében. Van persze egy talán lassan növekvő háborgó mag, amelyik kétségbeesetten sorol harmadik világbeli vidékeket, ahol ilyesmik előfordulhatnak, a ringlispíl oda fog majd kilökni bennünket, egy banánköztársaság vadonjába vagy egy ázsiai sztyeppére. Következnek az egyetemi értekezések, amelyek arra próbálnak választ találni, hogy miért nem profitál ebből igazán még a Jobbik sem.
Dolgozatok szólnak arról, mitől vált ilyen deformálttá az ország, hiszen a normák fölborulásának is története van, megannyi előzmény a régmúlt kasztrendszeréről, az önkény legkülönbözőbb változatairól, a kádári „élni és élni hagyni" stiklivilágáról. Úgy tűnik, semmit sem lehet csak úgy magunk mögött hagyni. Az egyén hasonlóan viselkedik az állammal szemben, mint a kormány Brüsszellel: szereti átverni, de tartja a markát, tartsa tiszteletben szuverenitásunkat, de tartsa szem előtt érdekeinket és viselje gondunkat. Különben kirabolt, gyarmatosított minket, többet vett el, mint amennyit adott. Az állam is, Brüsszel is.
