Na és? – kérdezi a gyanútlan magyar polgár –, akkor mi van? Akkor az van, hogy kevesebb jut az asztalra, a kamrába. Még kevesebb, mint ma. Kevesen látják át az összefüggést az éléskamrájuk és a világ GDP-jének 40%-át előállító országok, a versenytársak Csendes-óceáni Partnerség nevű szabad kereskedelmi megállapodása között. Pedig egyszerű ez. Ha Európa ott van a gazdasági verseny élvonalában, az az európai cégeknek megrendeléseket, az európai embereknek munkát, megélhetést, anyagi biztonságot, a jóléti szolgáltatások magas színvonalát, emelkedő életszínvonalat jelent. Ha Európa lemarad, az visszaesést, növekvő munkanélküliséget, csökkenő állami és családi bevételeket jelent, a jóléti szolgáltatások finanszírozásának ellehetetlenülését, az életszínvonal csökkenését eredményezi.
Kevesen vannak felkészülve, felkészítve arra, hogy a személyes sorsuk és a világgazdaság folyamatait egyben lássák. Orbán erre a felkészületlenségre épít. Azt az óriásplakátot, mely szerint a más kultúrájú emberek elveszik a magyar ember munkáját, azok is felháborodva nézik, akik még életükben nem láttak „más kultúrájú” embert, legfeljebb a tévében. Azt, hogy sok ember veszítette el a közelmúltban a munkáját, sokakat közülük közmunkásként foglalkoztatnak ugyanott, ugyanarra éhbérért, a magyar emberek nem a hírekből tudják. Ez a hétköznapi tapasztalatuk. És félnek, ha jönnek ezek a „más kultúrájú” emberek, még annyi sem lesz, amennyi eddig volt. Bár magyar honfitársaik rúgták ki őket, de félni azoktól kell. Derék keresztény honfitársainkra nem lehet azt mondani, hogy terrorista gazemberek, velük még a szörnyű párizsi merényletek után sem lehet riogatni a kisdedeket. Még akkor sem, ha a puha diktatúra rendszerét, a maffiaterrorizmus gyakorlatát a mai Magyarországon ők, a magukat keresztény-nemzeti elkötelezettségűnek hirdető honfitársaink alakították ki. „Tedd meg magadtól, amit kérünk tőled, akkor nem lesz bántódásod. Fizess vissza abból, amit adunk neked, akkor holnap is kapsz valamit. Ha nem adod nekünk szépszerint, amire szükségünk van, majd törvényt alkotunk, s úgy vesszük el tőled. Az adódat arra fordítjuk, amire akarjuk, s ha ellene szólsz, az adóellenőrök majd találnak nálad hibát, az ügyészség talál olyan paragrafust, amire hivatkozva téged vezetőszáron lehet vinni az előzetesbe. Hogy felmentenek?! Majd négy év múlva! Kell ez neked?” Ezt értik a magyar emberek. Ennek megfelelően reagáltak a konzultációs levélre, akik reagáltak. Erre hivatkozva Orbán olyan folyamatot indított el a háború pokla elől menekülő emberek ügyében, ami szétzilálja az unió együttműködési rendszerét.
A közös kasszából az eurómilliárdok kellenek, a közös értékek, a közös feladatok nem kellenek. Mindenki oldja meg a problémáját, ahogy tudja. A hozzánk áramló pénz útjába nem állítunk gyors telepítésű drótakadályt.
Ezek a más kultúrájú emberek, ezek a probléma. Ezt mi megoldottuk, mondja Orbán. Mint amikor a kigyulladt házból egy csapatnyi ember menti a menthetőt, s közben mindenki egy kicsit megpörkölődik, füstös lesz, s az egyik, miután a magáét a többieket akadályozva kimentette, kiszáll. Jó tanácsokat kiabál messziről, hogyan tevékenykedjenek. Ha valaki kiszáll, másokra nagyobb teher jut, kisebb az esélye, hogy sikerül a mentés. Különösen, ha mások is töprengeni kezdenek, hátha ők is kiszállhatnának a mentésből. És ahogy gyengül a mentésben közreműködők aktivitása, együttműködésük a mentésben, egyre erősödik a pusztító láng, pokolra jut a ház.
Így oldotta meg Orbán Viktor a „más kultúrájú” emberek problémáját. Ő, aki a közös értékeinket magában foglaló ház mentéséből elsőnek szállt ki, csak kicsit pörkölődött-füstölődött meg. Az unió lángoló háza pedig Orbánt nem érdekli. Pokolba kívánja ezt a házat az együttműködéssel együtt, ha az nem a húsosfazékból való gondtalan kanalazgatást, hanem a közös teherviselést, a munkát jelenti.
Látható, vannak ennek az önző, csak az egyéni – csak a nemzeti – sors alakulására figyelő, a konyhaasztal-perspektívát jelentő hozzáállásnak követői. S ahogy egyre többen szállnak ki a tűzoltó csapatból, a tűz martalékává válik az évtizedek alatt épített közös ház, s benne a szegényebb lakóknak – köztük nekünk – legfontosabb húsosfazék is. A közös munka elől menekülő, önző konyhaasztal-politikusokat nem érdekli, hogy Európa országai kiesnek a nemzetközi verseny élmezőnyéből, s hogy ez az európai polgárokat, köztük a tűzoltásból kiszállt országok polgárait is drámaian fogja érinteni. Így jut pokolra az unió.
Szerencsére itt még nem tartunk. De errefelé haladunk.
A szerző pedagógus, a Magyar Pedagógiai Társaság alelnöke
