(Vö. a „mi" 1848-as szabadságharcunkkal és a „mi" 1867-es kiegyezésünkkel.)
Tudom, hogy ez az „egyszeműség" nem magyar specifikum. A „nagy" nemzetek polgárai is hasonló szemmel nézik a világot. Az egyik oldalon vannak az ő elképzeléseik és szempontjaik, a másik oldalon meg nincs senki. És fel vannak háborodva, ha ezért kritizálják őket.
 |
| Kallus György / MTI |
Vannak olyan nemzetek is, melyek tagjainak a szomszédok vagy a saját kisebbségük tanította meg a másság tiszteletét. Eleinte ők is kizárólag a saját szempontjaik szerint értékeltek minden eseményt. Ám ilyenkor megjelentek a kisebbségi vezetők, és mint a papagájok ismételgették azt az idegesítő mondatot, hogy „Képzeljétek magatokat a mi helyzetünkbe".
Az okos vezetők vigyáznak arra, hogy a többség moraja el ne nyomja a kisebbségek korrigáló hangját. Hiszen sok esetben épp ezeknek a „belső" hangoknak a hatására tesznek meg olyan lépéseket, melyekkel aztán kivívják a világ csodálatát.
Ha az etnikai homogenitást vizsgáljuk a térségünkben, akkor kiderül, hogy Közép-Európában a csehek, lengyelek és magyarok jártak a „legjobban". Ezt a három államot addig tologatták, fúrták és faragták a XX. században, míg etnikailag teljesen „letisztultak". A zsidókat kiirtották a háború alatt, a „bűnös" németeket és magyarokat a háború után deportálták, a megmaradt nemzetiségi csoportokat meg asszimilálták. Persze megmaradtak a romák, de ők az égvilágon senkit nem érdekelnek.
Szóval ez a három ország az elmúlt negyedszázad alatt semmiféle etnikai mássággal nem találkozott. „Csak" a romákkal. És itt a bökkenő. Mert épp a romákon „keresztül" sajátíthatták volna el az interetnikus viselkedés szabályait, amire most olyan nagy szükségük lenne. Mégsem tették. Pedig Európa azt várja tőlük, hogy legyenek empatikusak és toleránsak egymással, működjenek együtt, legyenek szolidárisak a keletről érkezett menekültekkel, és a közös európai jövő érdekében mondjanak le néhány nemzeti előjogukról.
Ez abszurdum.
Trianonban épp azt tanították nekik, hogyan kell nemzetállami közösségeket létrehozni Közép-Európában.
Azóta persze bebizonyosodott, hogy ez a koncepció rossz, mert nemzetállamok képtelenek a békés együttélésre. Különösen igaz ez a mi térségünkre, ahol olyan nemzetállamok jöttek létre, melyek nemzetiségileg soha sem voltak „tiszták". Az említett országok „esete" a bizonyíték arra, hogy homogén nemzetállamot csakis mesterséges (erőszakos) úton lehet létrehozni.
„Normális" körülmények között Európát az etnikai tarkaság és sajnos az ezzel járó torzsalkodás jellemzi. Ezt a megoldhatatlannak látszó problémát akarta áthidalni az Európai Unió, mely egyfajta szövetségi rendszert és határok nélküli Európát kínált az örökös viták helyébe. Nyugat-Európa esetében úgy-ahogy meg is valósult ez a terv. 1989 után az unió vezetői a volt szocialista országok polgárait is be akarták vezetni az európai demokrácia világába. Csakhogy nem számoltak azzal, hogy
Európa nyugati és keleti része közt több száz éves szakadék húzódik.
Nyugaton ott van az egyén a maga pontosan megszabott jogaival, kötelességeivel és felelősségével, évszázadok alatt kikristályosodott értékrendjével, vagyis a polgári létforma minden attribútumával.
Keleten pedig vannak a feudális hagyományok, melyek felszámolása csak a szocializmus évtizedei alatt történt meg. Kelet-Európa modernizációja ugyanis nem a polgári értékek mentén történt. A mi vidékünkre a polgár „túl későn érkezett és túl korán távozott" innen. És az elmúlt huszonhét esztendő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átjussunk azon a mély szakadékon. Mi az iskolában nem tanultunk a többszólamúságról, a nézetek árnyalásáról, sem az egyén pszichológiájáról. Nem tanultuk meg a helyes önértékelés alapjait sem, így reális terveket sem tudunk készíteni. Egyszer megalomániás képzeteink vannak, máskor mély depresszióba zuhanunk. A múlttal való konfrontálódás helyett elmaszatoljuk történelmünk „problematikus" időszakait.
Persze köztünk is akad néhány nagy formátumú egyéniség, de ők általában szólójátékosok. Elmennek külföldre, és ott tanulják meg a többszólamúság alapjait és azt, hogyan kell nagyzenekarban játszani. Itthon ugyanis a politikai elit tagjai legszívesebben elnyomnának minden „disszonáns" hangot. Csakis a saját hangjukra kíváncsiak.
Az ilyen országokban a polgárok is megváltoznak. Előbb önmagukkal kezdenek el beszélgetni, majd néhány év elteltével már önmagukban beszélnek, mint az elmeháborodottak. A közösség helyzete évről évre romlik, mert az etnikai homogenitás mellett másfajta homogenitások is kialakulnak. Az uralmon lévő politikusok néhány éven belül már a politikai heterogenitást is károsnak tartják.
Miért is lenne szükség bármiféle másságra, hiszen a tisztességes magyar emberek úgyis egyféleképp gondolkodnak, mondják.
Különben is ebben a kusza világban épp elég egyfelé figyelni. Ha sokan rángatják a kormányt, könnyen zátonyra fut a haza csónakja.
Homogenitás szempontjából a szlovákok különböznek a szomszédaiktól. Az ország szétesése után a nyakukon maradt százezer cseh és nyolcvanezer ruszin, délen pedig a félmilliós magyar közösség. És ne feledkezzünk meg a félmillió romáról sem. A szlovák zsidókat ugye már a háború alatt kiirtották.
A csehek és a ruszinok rokonnak számítanak, a romák meg Szlovákiában sem érdekelnek senkit. Egyedül a magyarokkal akadt baj az elmúlt esztendőkben. Igaz ugyan, hogy nyolcvankilenc után ők is becsületesen fogyni kezdtek, mégis ennek a kis közösségnek a pártja(i) az egyetlen olyan politikai erő a visegrádi térségben, amelyik időről időre képes megtörni
a szlovák nemzetállam-építés folyamatát.
1998 és 2006 között a Magyar Koalíció Pártja, 2010 óta a Most-Híd párt képviselői azok, akik az „ország sorsát meghatározó" nemzeti kérdések megtárgyalásánál felállnak a parlamentben, és papagáj módjára ismételgetik, hogy „nekünk erről más a véleményünk".
Hogyan kerültünk a Trianon kérdésétől a visegrádi négyekig? Említettük már, hogy a párizsi tárgyalások célja a nemzetállamok megteremtése volt. De a nemzetállamok rivalizálása gyűlöletet keltett, a gyűlölet pedig a háborúhoz vezetett. Ezután következett a hosszú szovjet dominancia, amelyik a homo sovieticus „meghirdetésével" akarta megoldani a problémát. Végül jött 1989. Az Európai Unió vezetői a következőket mondták a mi vezetőinknek: 1. A határokat megváltoztatni nem lehet! 2. Egymást legyőzni úgysem tudjátok! 3. Próbáljatok meg együttműködni!
A mieink rábólintottak a dologra. Ha ez a feltétele az uniós csatlakozásnak, akkor fogjunk össze.
Összefogni, de ki ellen? Az 1335-ben megtartott királyi találkozó célja a közös ellenség, Bécs árumegállító jogának eltörlése volt. Csakhogy 1991-ben nem az ellenség volt közös, hanem a cél. És a kettő nem ugyanaz! A cél eléréséért folytatott küzdelemben nincs meg a megsemmisülés veszélye. Nincsen meg az ún. muszáj faktor. Ha pedig nem muszáj, akkor az meg is látszik.
A visegrádi négyek például a másik véleményének elfogadásáról úgy vélekedtek, hogy az a gyengeség jele. Empátiáról vagy szolidaritásról szó sem lehetett, hiszen kölcsönösen lenézték egymást. Számukra az „igazi" kapcsolatot kizárólag egy nyugati partner jelentette.
Miután beléptek az unióba, ugyanezt a politikát akarták tovább folytatni.
Pökhendiség és önzés, kiskapuk keresése és előnyök kicsikarása és mindenekfelett a nemzeti ego lebegtetése. Kellő önismeret híján sokkal nagyobb részt akartak maguknak lekanyarintani az európai tortából, mint amilyen járt nekik. És ha valaki figyelmeztette őket a „turpisságra", akkor zavartan motyogtak vagy idiótán mosolyogtak.
Csak a térségbe beáramló menekültek hatására mutatkozott meg valódi énjük. Bárdolatlan viselkedésük, kegyetlen, önző tekintetük és az egymás hangját is elnyomó vijjogásuk rémületet keltett Nyugaton.
Ők természetesen a Nyugat viselkedését tartották hosztilisnak. És néhány hét elteltével megvolt a közös ellenség. Félretették az apró torzsalkodásokat, és nem hagyták, hogy közös hevületüket a Nyugat mindenféle emberi jogokra meg alkotmánybíróságokra hivatkozva elnyomja. Mit akarnak a fékek és ellensúlyok rendszerével, amikor olyan tromfjaik vannak, mint a korrupció, az adóhivatal és az ügyészség? És azt se feledjük, hogy a visegrádi országok élén olyan vezetők állnak, akik a nép akaratából kerültek ebbe a tisztségbe, nem úgy, mint a brüsszeli bürokraták. És ezt többször hangsúlyozták!
Mi jól tudjuk, mit akarunk, mondják ezek vezetők, ezért nincs helye a vitának. Valóban nincs helye a vitának, mondják majd csakhamar a „dekadens" nyugatiak is, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a fura, keleti demokráciával, mely a feudalizmus és szocializmus elegyéből jött létre. Évszázados lemaradásokat csak úgy lehet behozni, ha az érintettek is akarják. De így...
Így egyenes út vezet vissza Trianonba. Ott aztán majdcsak jóra fordulnak a dolgaink. Csak azok a fránya szlovákok (csehek, lengyelek) értsék meg, hogy első a magyar igazság!
