Pedig elég jól indult az este. A ­Batthyány téren ittunk néhány pohár habzóbort a legnagyobb magyar gasztroguruval, nagyszerű, művelt, okos ember, aki egy kis civil csapattal kezdte gatyába rázni Budapest vendéglátásának értelmesebb részét, nem is tudom, milyen nagydíjat érdemelne ezért, ha még a minden szempontból ciki Pataky (Pataki) Attila is megkapta a lovagkeresztet. Az ország tortáján morgott éppen a guru, hogy mekkora zsíros, fokhagymaszagú kamu ez megint, a legsúlyosabb posztkádári struktúrába merevedett, botrányos színvonalú cukrászszakma újabb nagy hazugsága, és akkor annyi eszük van, hogy mákos receptet dobnak be, amikor rendes éttermek már évek óta nem használnak Magyarországon mákot, mivel képtelenség olyat szerezni, ami nem avas. Lehet egy-egy kilót néha, de hogy egy hétig egy konyha csak jó mákot kapjon, az kizárt. Hacsak nem hozat Ausztriából. (Volt még szó Hendrixről, a Creamről és a dzsessz intellektuális töltéséről, mert a guru eredetileg zenész volt, komoly.)

Aztán a Jászai Mari téren ittunk remek moseli rizlinget (Dr. Loosen) egy elméleti fizikussal; volt katona- és évfolyamtárs. Bölcs, nyugodt ember, épp csak parányit kesergett a magyar kísérleti fizika hanyatlásán, hogy az egy-kétszázmilliós laborok megszűntek, csak elméleti fizika van, meg egy-egy gigaprojekt (hatvanmilliárdos lézer), de most milyen jó kis kvantumoptikai csoport állt össze, a főnök szintén évfolyamtárs, nagyszerű tudós, és hazajött néhány harmincegy-két éves srác is külföldről, van három nagyon okos doktorandusza, a munka halad, publikációk, doktorik, ahogy köll. Pofáztunk még Jared Diamondról, Hamvas Béláról, John Lukacsról, megállapítottuk, hogy betonkonzervatívok vagyunk, nincs jobb ötletünk, mint hagyni az embereket békében.

Aztán átmentem a Margitszigetre, ahol két gimnáziumi osztálytársam várt. Az egyikük Láng úr, akivel életemben először rúgtam be, és aki a kezembe nyomta ’84-ben Esterházy Kis Magyar Pornográfiáját. Láng úr újlipótvárosi zsidó gyerek volt, én budaörsi panelértelmiségi családból (ami néhány évvel azelőtt még szolnoki, sőt martfűi is volt) jöttem, az a pesti polgári izé, miliő nekem új, nagyszabású és szabad volt: ahogy Lángék röpködtek a hatalmas belmagasságú (egy lakótelepinek, hajjaj!) Radnóti utcai bérházban, egyik szobából a másikba, és szabad volt sört inni, és ahogy beszéltek egymással, ahogy éltek egymás mellett. Láng úr tizenéve Norvégiában él, egy norvég lányt vett el, norvég gyerekei vannak. Most hazajött.

Alig ültem le hozzá a szigeten, amikor széles mosollyal odalépett egy húsz és harminc közötti srác, hogy milyen szép cikket írtam az olimpikonjainkról, és gratulál. Kicsit bután néztem, és mondtam, hogy hát én nem is írtam az olimpikonokról semmit. Azt gondoltam, összekever valakivel. De, de, erősködött, én írtam az olimpikonokról. Erőltettem az agyam: nem én írtam. Akkor láttam, hogy valami különös indulat villan a szemében, és a haverjai felé fordult: „És letagadja, a szemembe hazudik a biboldó!”

Annyira meglepett a dolog, hogy nem is tudtam reagálni, még csak a pumpa sem ugrott föl bennem, nem is értettem, mi történik. Ugyanolyan nyugodt mosollyal válaszoltam, hogy nem, nem írtam az olimpikonjainkról sem szépet, sem rondát. Ők meg hevesen biboldóztak tovább. Csak Láng ugrott föl, ő volt köztünk az egyetlen zsidó, de ő is halál nyugodtan viselkedett, csak annyit mondott, hogy srácok, erre most semmi szükség, fejezzétek be, legyetek szívesek. Erre kicsit hátráltak, és újabb biboldózások közepette fenyegetőztek finoman, és a főbiboldózó úgy tett, mintha telefonálna valakinek (elég nyilvánvaló volt, hogy kamuzik), hogy „itt a három biboldó, aki olyan szépet írt rólatok”, és leírta a helyszínt részletesen, az egyik társa még hozzá is tette, hogy most akkor kezdhetünk félni, mi, biboldók. A biboldó szót gondosan beleszőtték minden mondatukba, látszott hogy különös örömet, illetve ha örömet nem is, de valami kellemes izgalmat okoz nekik, ahányszor csak kimondják. (Nem valószínű, hogy tudják, milyen szó ez, hogy cigány, akkor biztos nem szeretnék ennyire.)

Félni nem féltünk. Magunkba zuhantunk. Mi, ketten, nem zsidók, legalábbis. Ott ültünk még fél óráig, nehogy már úgy tűnjön, mintha ezek a barmok elüldöztek volna, de már nem volt kedvünk sörözni. Érdekes módon Láng úr vette a leglazábban, csak ­annyit jegyzett meg, hogy hát úgy látszik, mégsem paranoidok a szülei, tényleg kemény hely ez az ország. Aztán túl is lépett rajta. Persze, ő megy vissza két hét múlva Trondheimbe.

Én csak bámultam magam elé, és nem hittem. Próbáltam tétován eltréfálni, hogy régen legalább a fajelmélet alapjaival tisztában voltak a nácik, és már ránézésre sem jutott volna eszükbe engemet lezsidózni, de aztán nem, nem jött ki az egészből semmi, ezt nem lehet outra ütni, ez a mély, középkori sötétség nemcsak megmagyarázhatatlan, de eltréfálhatatlan, megemészthetetlen. Se kiköpni, se lenyelni.

Reggel hatig ittunk aztán nekikeseredve a gettóban, a Dob és a Király utca között.