Az energiaunió koncepciója öt pillérre épül: közös európai gázvásárlás, nagyobb beruházások az európai energetikai infrastruktúrában, a szolidaritási mechanizmusok erősítése, nyitottság új energiaszállítók felé, és az európai források jobb felhasználása. Az igazi újdonság ebben a tervben a közös gázvásárlás. Ez igen figyelemreméltó. Ahogy az Euratom Ellátási Ügynökség szabályos és egyenletes ellátást biztosít a nukleáris üzemanyagokból, miért ne lehetne ugyanezt elérni a földgáz esetében? A pontos megoldás már az asztalon hever, és egy ügynökségből vállalatok konzorciumává vagy központi tervezésűből piacalapú megoldássá fejlődhet (például energiacsere révén). A testület, ha nem is az összes gázt, de egy stratégiai mennyiséget vásárolhatna, és szükség esetén azt oszthatná el.
Ily módon enyhíthetnének egyes országok túlzott függésén Oroszországtól, valamint sebezhetőségén keresleti csúcsok idején. A legjelentősebb folyékonyföldgáz-szerződéseket optimalizálni kell, mégpedig a bizottság részvételével és a versenyellenes záradékok eltörlésével. A többi pillér tulajdonképpen a két legutóbbi gázkrízis nyomán került be az EU napirendjébe. Ám még így is sok a javítanivaló. Elsősorban azon, hogy elegendő gázinfrastruktúra álljon rendelkezésre ahhoz, hogy a második és harmadik pillér, azaz a szolidaritás működhessen a tagállamok között. Mivel a fő prioritás a diverzifikálás, az energetikai unió (negyedik pontként) előrelátóan új gázszállítókat – Egyesült Államok, Ausztrália, Kaukázus, Közép-Kelet és Észak-Afrika – keres.
Az LNG (folyékony földgáz) világpiaca meglehetősen szűk, ezért a szállítások hozzáférhetőségét Európa számára megkönnyítheti a közös tárgyalás – Tusk „gázügynökség”-elképzelésének egyik kulcspontja –, ami eddig elkerülte az unió figyelmét. Különösen fontos a partnerség az Egyesült Államokkal, amely ma LNG-exportőr. Márciusban a visegrádi országok külügyminiszterei nyílt levélben intéztek felhívást Washingtonhoz, hogy szállítson földgázt a régióba. Noha fontos, a gáz csak egy eleme az energiapuzzle-nak. Az energetikai unióról szóló javaslat legutolsó pontja az „ösvény” a belső energiaforrásokhoz. A tagállamok saját forrásainak rugalmas felhasználása a projekt életképességének elengedhetetlen feltétele. Ennek következtében már az energetikai unió ígéretének is erősítenie kellene a tagállamok képességét a nemzeti energia-egyensúly szerkezetének megtervezésére.
Bármilyen energia-összetételnek, amely teljesíti az EU energia- és klímairányelveit (versenyképesség, fenntarthatóság és biztonság), bele kellene illeszkednie a tervbe éppúgy, mint az EU 2020 utáni politikájának kereteibe. Ilyen körülmények között Lengyelországot ahelyett, hogy támadják forrásainak kihasználása miatt, támogatni kellene, hogy új technológiák hasznosításával csökkentse a klímára gyakorolt hatást. Pontosan ezért az önrendelkezésért érvel Magyarország is, hiszen gázszektora túlméretezett, a visegrádi négyek közül itt a legnagyobb a gáz aránya az energiamixben. Regionális partnereivel együtt Budapest atompárti energiapolitikát folytat, mert a nukleáris energiát tartják a növekvő – valószínűleg Oroszországból származó – földgázimport egyetlen lehetséges (részbeni) alternatívájának.
Ennek megfelelően Lengyelország atomerőmű építését tervezi, míg Magyarország a meglévő paksi atomerőművet készül bővíteni két újabb reaktorral. A projekt előfinanszírozásával és kivitelezésével az orosz Roszatomot bízták meg, Tusk miniszterelnök mégis Lengyelország semlegességéről biztosította Orbán kormányfőt Oroszországnak a magyar atomiparba való bevonása kérdésében. Az energetikai unió volt a legfontosabb kérdés Orbán miniszterelnök május 5-i varsói látogatása során. Ez volt a magyar kormányfő első külföldi útja, miután az április 6-i választásokon a Fidesz – immár másodszor – fölényes győzelmet aratott. A kétoldalú tárgyalások során és a sajtóértekezleten Orbán Magyarország teljes támogatásáról biztosította lengyel kollégáját az energetikai unió kérdésében.
A Tusk lengyel miniszterelnök szorgalmazta energetikai unió valójában magyar és lengyel közös érdek, hiszen nagyon sok a közös vonás a két országnak az európai energiapiacon elfoglalt helyzetében. Mindkét ország viszonylag jól áll az infrastruktúrát illetően. Magyarország dicsekedhet a legfejlettebb gázinfrastruktúrával és tárolókapacitással, míg Lengyelország nemrégiben rengeteget fektetett be a gázinfrastruktúra fejlesztésébe. Mindkét országnak vannak kilátásai a gázszállítás diverzifikálására: Lengyelországnak a Swionujscie mellett épülő folyékonyföldgáz-terminál révén, míg Magyarországnak hosszabb távú tervei vannak egyrészt a tervezett horvátországi LNG-terminállal, másrészt a Déli áramlattal kapcsolatban.
De ha megvalósulnak is ezek a gázszállítási alternatívák, még nem érik el a diverzifikációs skála kívánt fokát, mivel az infrastruktúra integrációjához a piac regionális és európai szintű integrációja is szükséges. És éppen ez az a hozzáadott érték, amelyet az energetikai unió képes előteremteni pusztán az infrastruktúra fejlesztése révén. Magyarul: az energetikai unió ötlete nem csodafegyver, ám bevezetőként kell szolgáljon egy az egész EU-ra kiterjedő, előnyeit és hátrányait mérlegelő magas szintű vitához. Ki másnak is lenne fontosabb, hogy ezt a megbeszélést szorgalmazza, mint a legsebezhetőbb energiaimportőröknek, azaz a V4-tagállamoknak.
Anita Sobják, a szerző Lengyel Külügyi Intézet elemzője. Aleksandra Gawlikowska-Fyk, a Lengyel Külügyi Intézet energetikai projektjének vezetője.
