Újszínház a régi Dörnerrel
A harmincas-negyvenes generációnak azt üzente a hatalom: ha nem vagy politikailag komilfo, ne ábrándozz színházvezetésről! – ezt kiabálta a telefonba Dörner György újrakinevezése után az egyik pályázat szereplője. Meg kell mutatnunk az utánunk jövő huszonéveseknek, hogy nem vagyunk ennyire balfaszok, ezt nem hagyjuk szó nélkül – tette hozzá forradalmi hévvel.
Majd berohant a papírboltba füzeteket venni a kisfiának.
Arra senki nem fogadott volna, hogy Dörner György folytathatja, amit elkezdett az Újszínház (úristen, mi is az?) élén. Úriember vagy úrinő biztos nem. Tartózkodott volna a fogadástól, mert a fővárosi kormánypárti képviselők minden lefekvés előtt elmormolták: nem nevezünk ki újra szélsőjobbos delikvenst. Még akkor sem, ha egykor jó színész volt. Meg akkor sem, ha végül is nem csinált náciszínházat, de pecsétes a múltja, és ezrek tiltakoztak a kinevezése ellen. (Emelje fel a kezét az a képviselő, akinek bérlete van az Újszínházba!)
Nyílt titokként terjedt a szakmában és bizonyos fővárosi képviselők között is továbbá, hogy a poszt várományosa a fővárosi díjátadók háziasszonya, a színész-rendező Radó Denise. Állítólag öt éve Tarlósra rákényszerítette Dörnert a miniszterelnök (ezt Tarlós tagadja, őt, ugye, nem lehet kényszeríteni), de ezt a blamázst másodszorra nem engedi meg magának a főpolgármester, mondták. (Vajon miért ne engedné?)
Dörner sem bízott különösebben az újrázásban, mert beadta majdnem ugyanazt az elképzelését a Tháliára is – a politikailag még hozzá képest is jól pozicionált Kálomista Gábor ellenében. Nagyon röhögök. Azt rebegte a szakmain: magyar darabokból repertoárt építő teátrumuk kinőtte a Paulay Ede utcát. Feltehetően csak az ő személyes ambíciói nőtték ki. A nézők számáról ugyanez nem mondható el, és mint egy letiltott, majd publikált Magyar Nemzet-interjúból kiderült: egyáltalán nem volt képben arról, miként alakult az igazgatása alatt az Újszínház anyagi támogatottsága.
Gyanakodhattunk volna persze már akkor, mikor a szakmai bizottság (politikusokkal és minisztériumi hivatalnokokkal) javasolta a Fővárosi Közgyűlésnek Bodó Viktor és Hargitai Iván rendezők, valamint Radó Denise mellett Dörnert is. A bizottság egyik művésztagja nem beszélt ugyan az ülésről, mert titoktartást ígért, de annyit azért megjegyzett: megbánta, hogy elvállalta a feladatot. Nem vagyok meglepve.
Nála nagyobb lehetőséget baltázott el a Fővárosi Közgyűlés, mikor a második Dörner-érára voksolt. Tizenketten pályáztak az Újszínház élére, évek óta példátlan, hogy ilyen sokan kreatív energiát dobjanak egy budapesti színház megújításába. Bármelyikük érdekesebb repertoárt építene ki, mint a győztes.
Az Újszínházat nem először üldözi a balszerencse, gondoljunk csak az egyik legnagyszerűbb rendező, Székely Gábor leváltására, amit az SZDSZ–MSZP-s vezetésű önkormányzat vétkeként jegyez a színháztörténelem. A Fidesz-vezetésű főváros újabb öt évre befagyasztotta minden megújulás, szakmai fejlődés lehetőségét. Pedig akár Székely-tanítvány (nem is egy jelölt az) is jóvá tehette volna a tarlósi időszakot megelőző tévedést. Most újabb fél évtizedet kell várni.
