Orbán igencsak ismeri az ő népét, és távol álljon tőlem, hogy ezért, a rövid távú haszonszerzés érdekében a jövőt is feláldozni hajlandó népet hibáztassam. Mert mit tapasztalt az istenadta nép XX. századi történelme során? A politikusok mindig a feje fölött döntöttek, s aztán neki kellett elvinnie a balhét. Ha forradalmat próbált csinálni, akkor meg pláne. (Lásd 1956.) Így hát megtanult együtt élni azzal, ami van. Tökélyre a Kádár-rendszerben vitték ezt az együttélést. Bevált, hogy a hatalom döntött, a nép pedig megpróbált ezekhez a döntésekhez alkalmazkodni, illetve a lehetőségekhez képest kijátszani őket.
A hatalom kezében volt a gazdasági-szociális újraelosztás rendszere, a rendszer mindenkinek juttatott a javakból valamit, s ha a javak kevésnek bizonyultak (lásd a régi viccet: „járni jár, de nem jut”), mindig más volt a hibás: az imperialisták, a gaz kapitalisták, a kövér, szivarozó tőkések, a nép zsírján élősködő bankok, összességében a KÜL-FÖLD, amelytől csakis a magyar kormány tudja megvédeni a szegény, kiszolgáltatott, vétlen magyarokat.
Az, hogy közben az ország a végsőkig eladósodott, másodlagos volt. A hatalom megadta nekünk a „legvidámabb barakk” jóleső életérzését, mi pedig kihasználtuk a hatalom nyújtotta kiskapukat (vállalati gmk, tsz-melléküzemág, stb.) Senkit sem érdekelt, hogy mindebbe bele van kódolva a csőd. Ami aztán, a rendszerváltozás utáni „igazság órájában” be is következett: másfél millióan váltak munkanélkülivé, (néhány kivételtől eltekintve) bezárták, illetve elkótyavetyélték a gyárakat, a nagyvonalú támogatás híján (és persze a szétvert téeszeknek köszönhetően) szétzüllött a mezőgazdaság.
A csalódás az egész rendszerváltozásban, és az egymást követő kormányokban, óriási volt. Nem véletlen, hogy mindig az a párt kerekedett felül, amelyik ígért: patriarchális gondoskodást, ezzel párhuzamosan a kiskapuk nyitva tartását (például az adóelkerülést, a velejéig erkölcstelen hálapénzt), így kódolva volt az egyéni felelősségvállalás, a hosszú távú gondolkodás elsorvadása. Mentségünkre szóljon: hogyan is lehetett volna hosszú távra tervezni? Amikor az egymást váltó kormányok azonnal lebontották elődeik művét, és megépítették a magukét? Amikor lecserélték a szakapparátust szinte a portásig?
Amikor négy-nyolc évenként a saját szájuk íze szerint átszabták az oktatást, kiszámíthatatlanná téve az iskolák, a pedagógusok, egész generációk életét? Az egészségügyet csak azért nem említem, mert (megkövesedett feudális-hierarchikus rendszere miatt) ez mindeddig minden kormány számára túl nagy falatnak bizonyult. Csoda ezek után, hogy az ideiglenesség életérzése, a „kaparj kurta” mentalitás eluralkodott a magyar társadalomban? Hogy a rövid távú érdekek rendre felülírják a hosszú távú gondolkodást? Várhatjuk-e a legszegényebbektől, hogy hosszú távra tervezzenek, amikor egyik napról a másikra élnek? Amikor az a közmunka jelent csak némi megélhetést számukra, amit az éppen aktuális hatalom biztosít?
A győztes Fidesz sokkal inkább ismeri ezt a közeget, mint a finnyás fővárosi értelmiség, melynek prototípusát olyan zseniálisan jeleníti meg a Gorkij darabjának újraértelmezése, a Fényevők a Katona József Színházban. (Vicces, hogy ugyanez a „fényevő”, saját fennkölt ideáiba belepistult értelmiség, minden előadás után vörösre tapsolja a tenyerét.)
Orbán legalább ad valamit, még az „odalent” élőknek is, még ha később ők is nagyon megfizetnek majd érte. Például megadja nekünk a (hamis) nemzeti büszkeséget. Bennünket, mokány kis magyarokat ne oktasson ki senki: sem a Világbank, sem az Európai Unió. Egyébként is, ők a felelősek minden bajunkért. Kubában évtizedekig kiválóan működött ez a módszer: a kubaiak zokszó nélkül éheztek, nélkülöztek, mert a Castro-propaganda mindenért az amerikaiakat tette felelőssé. „Somos pequenos, pero venceremos” (Kicsik vagyunk, de győzni fogunk) – hirdették a feliratok minden sarkon, és a kubaiak felemelték a fejüket, és elfelejtették, hogy közben korog a gyomruk.
Orbán kiválóan felismerte, hogy ez az össznépi mákony mennyire hatásos, és félő, hogy még sokáig az is marad. Egyelőre nem kínálkozik józan, meggyőző erővel bíró ellenpólus. Sem a politikában, sem a civil szférában, sem az értelmiségi közegben, sem az oktatásban. Csak reménykedni lehet, hogy egyszer felébredünk.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
