Mélyen együtt érzünk Balog miniszterrel. Az emberi erőforrásokért felelős tárcavezető legutóbb Frankfurtban járt, s kiöntötte lelkét a német liberális elitklub hallgatóságának, melynek soraiban magyar értelmiségiek is ültek.
A miniszter mély átéléssel magyarázta, hogy szörnyű és buta dolognak tartja a menekülteknek felhúzott kerítést, már a tavalyi kormányplakátok se tetszettek neki a „Nem veheted el a magyarok munkáját!" felirattal, különösen a tegező mód bántotta. De főleg, hogy a kormány nem tesz különbséget a szükséget szenvedő ember, az áldozat és az áradat között, hogy hús-vér emberek ellen kelt gyűlöletet a közvéleményben, s bizony úgy volt vele múlt nyáron, hogy sem lelkészként, sem miniszterként nem tud tovább részt venni ebben.
Igen nagy taps fogadta Balog miniszter vallomását, mi magunk is törölgettük a szemünk sarkát ily merész szavak hallatán, főleg mikor elmondta, hogy egyszer ő maga is osztott ételt menekülteknek. Nehéz sors a miniszteré. Már csak lelkészi lelkiismeretétől is hajtva le akart ő mondani a posztjáról, de hát nem olyan időket élünk. Nyilván őt is sós kútba tették, majd kerék alá, kemencébe, hajnalban bőrkabátos emberek jöttek érte, rossz arcú verőlegények sétálták körbe a vallatóhelyiségben, mígnem megtört, és nem mondott le. Mint ahogyan mi magunk is megtörnénk, a családunkra gondolnánk, sok éhes szájra, vagy mint a nyolcvanas évek párttitkárai, mi is azzal állnánk elő, hogy lemondanánk szívesen, de csak rosszabb jönne utánunk; hát ezt akarjátok? Hurcolta tovább Balog miniszter is a szörnyű keresztjét, a miniszterséget, de csak látszólag egyetértve a kormányával.
