Aki itt ragad(t), az egy szomorú, szegény és provinciális ország polgára marad(t). A jövő Magyarországa attól függ, hogy a „féltudású” elit nyugalomba vonul-e, és újak képesek-e valóban mást és másképp csinálni (ami nem feltétlenül generációs ügylet, a fiatalok között is vannak ostobák, az idősebbek között is vannak éleslátók). Nem valószínű. De még vannak, akik meg akarják próbálni. Nekik szól ez az írás.
A magyar társadalom bezárkózása, osztályszerkezetének alakulása, értékszerkezetének változása nem ok, hanem okozat. Annak a következménye, hogy az elit képtelen volt átalakítani a magyar gazdaság és társadalom késő nyolcvanas években kialakult szerkezetét, megváltoztatni mozgatóit. A „reformok” a nyugati politikai és társadalmi rendszer sajátos magyar alkalmazásai voltak: csak addig lehetett átalakítani, míg az az elit tagjainak hatalmi pozícióit nem veszélyeztette.
A versenyelv kívánatos volt, ám csak a küszöbig: mindenki más versenyezhet, viszont én maradok a főnök. A pénzügykutatástól az irodalomig ugyanazok a szereplők maradtak a megmondók, akik a nyolcvanas évek végén pozícióba kerültek. Magyarország a kétezres évek elejére azért vesztette el a nyolcvanas évek végén még megvolt versenyképességét, mert elitje belerögzült azokba az intellektuális, érzelmi és politikai viszonyokba, melyeket még a nyolcvanas években alakított ki, és akkortól működtetett.
Ennek az elitnek az egyik része elhitte, hogy a nyugati társadalomalakító módszerek átvétele (megszorítás, reform, beruházás, EU-támogatás) megoldja a társadalom problémáit, és eközben megőrizheti a rendszerváltás során megszerzett vagyonát, befolyását és hatalmát. Nem zavarta különösebben, hogy az intellektuális renyheség eredményeképpen a Nyugat és ide tőkét hozó vállalatai a szép szavak mellett félperifériaként kezelik és profitkamraként (ki)használják az országot, mert hatalmi pozícióit nem veszélyeztették.
Az elit másik része soha nem hitt a Nyugatnak, és sajátosan magyar utat keresett, hol harmadik útnak, hol unortodox módszereknek, hol munkaalapú társadalomnak nevezve zagyvaságait, melyet elsősorban saját sérelmeik, a rendszerváltás kori vagyon- és hatalomszerzés-deficitjei, kirekesztettségérzéseik tápláltak. Okosabbjaik kitalálták, hogy majd jól túljárnak a Nyugat eszén, lenyúlják, amit lehet (mások vagyona, szerződései, befektetések, EU-támogatások), ám félek, hogy a nyugatiak nem olyan buták, mint amilyennek hazai unortodox ellenfeleik gondolják.
Munkaalapú társadalom helyett emberalapú társadalmat teremteni. Elfogadni például, hogy az emberek dolgoznak, és nem a munka teremt embert.
Ez persze – amint Orbán Krisztián írásából is látszik – viszonylag régóta így van. Ami megváltozott, hogy már túl sokan alkalmazkodtak ehhez a világhoz: az elit egy részének tetszik a rendszer, és komfortosan mozog benne, egy másik része kényelmetlennek érzi, de változtatni nem tud rajta. 2014-gyel lezárult egy korszak: mindent tudunk már az új Magyarországról, az illiberális munkaalapú társadalomról éppen úgy, mint annak slamposabb baloldali alternatívájáról.
Ezek egyike sem vonzó. A valós problémákat egyik elit sem tudja – nagy része talán nem is akarta – megoldani. Melyek ezek? Magyarország két legfontosabb gazdasági problémája az alacsony bérek és az alacsony termelékenység. Minden más e kettőből következik. Az alacsony bérek csekély elkölthető jövedelemhez vezetnek, ezért alacsony a fogyasztás. Csekély fogyasztás esetén nincs belülről vezérelt növekedés.
Ezért nem növekszik a foglalkoztatottság. Alacsony foglalkoztatottság esetén keveseknek kell a köz terheit viselni, ezért magasak az adók, a járulékok, no meg nincs beruházás képzésbe és a munkaképesség javításába. Ez radikálisan megnöveli a foglalkoztatottság költségeit, ezért növekszik az adó- és járulékelkerülés, illetve nincs növekedés. Az adókieséseket hitellel kell finanszírozni, ezért magas az adósság(teher), ez tovább öli a növekedést.
Ha nincs növekedés, akkor kinőni sem lehet az adósságot, vagyis mindez spirállá válik, és a hagyományos eszközökkel (megszorítás, elengedés) nem lehet kitörni belőle. Alacsony termelékenység esetén a munkaadók nem hajlandók emelni a béreket, az EU által kikényszerített deficitkorláton túl ezért sincs infláció. Ha nincs infláció, akkor – a fogyasztásnövekedés halogatása mellett – a bérvárományok nem emelkednek, a munkaadók nincsenek rákényszerítve, hogy saját eszközeikkel növeljék a termelékenységet.
Ez az alacsony technikai és képzettségi igényű beruházások versenyébe taszítja a piacot – ez a „race-to-the-bottom”, lásd fönn. Ráadásul ideig-óráig – amíg a gépek át nem veszik – itt még van némi fejlődési lehetőség, ezért cserébe viszont nem a szolgáltatások fejlődnek, hanem az ipar, melynek egyre csökken a munkahelyteremtő képessége. Újabb spirál, melyből hagyományos eszközökkel nem lehet kilépni.
Az unortodox munkaalapú társadalom, az illiberális demokrácia rémdráma.Mindent konzervál, ami rossz (alacsony bérek, alacsony termelékenység), semmit nem fejleszt, ami jó (oktatás, egészségügy, kultúra, jóllét). Viszont segíti, hogy a sérelmek felszínre törjenek (Tellér Gyula „tanulmánya”), valamint a hatalom- és vagyondeficit csökkenjen. Minden más marad, az érték- és társadalomszerkezet tovább romlik.
Mit lehet(ne) tenni? Három dolgot: megtámasztani a legszegényebbeket, megerősíteni a társadalmi közepet, egyszerre segíteni és korlátozni a társadalom tetejét. Azt nem mondom, hogy átengedni a gyalogost a zebrán, nem emelt hangon magyarul üvölteni külföldivel, nem megalázni diákot, munkavállalót, elítélni azt, aki megüt nőt, vagy abúzál gyereket, elfogadni női vezetőt, házasodni engedni, aki másképp szeret, olvasni könyveket, újságokat külföldről,mert ez nyilvánvaló.
Munkaalapú társadalom helyett emberalapú társadalmat teremteni. Elfogadni például, hogy az emberek dolgoznak, és nem a munka teremt embert. Hogyan?
1. Haladéktalanul bevezetni a feltétel nélküli alapjövedelmet, nagyjából a LÉT munkacsoport által javasolt 25-50-75 ezer forintos szinteken. Ezt nemcsak én mondom, hanem körülbelül ezt mondja Joseph Stiglitz és Paul Krugman is – ők Nobel-díjas közgazdászok –, de ezt mondja az utóbbi évek legnagyobb hatású könyveit író Guy Standing (The Precariat – The New Dangerous Class) és Thomas Piketty (Capital in the Twenty-First Century) is. Tudom, hogy itthonról nézve egyik sem olyan okos, mint Bokros Lajos vagy Matolcsy György, de legalább beszéljünk róla.
2. Infrastruktúra helyett a humántőkébe beruházni. Mielőtt azonnal azt követeljük, hogy fektessünk többet az egészségügybe és az oktatásba (ami mellesleg helyes), előbb még van némi feladat. Ennek egy része szabályozási kérdés (jelentősen magasabb minimálbér, önkéntes megélhetési bér), hogy a beruházás megtérüljön a termelékenység emelkedése révén; más része a makrogazdasági mérőrendszer átalakítása, hogy mérni tudjuk a humántőkébe történt befektetésünk megtérülését. A GDP rossz mérőszám (ezt mindenki tudja, de mivel Nyugaton működik,mi is átvesszük). Pedig Nyugaton is rossz, és sokan kritizálják, nálunk viszont istenítik. A jelenlegi 3,6 százalékos GDP-növekedés fölött érzett oldalfüggetlen örömködés mindent elárul a féltudásról: a növekedés motorja az összeszerelésre épülő, alacsony béreket konzerváló, nagyon csekély társadalmi értéket előállító autóipar és a még alacsonyabb hozzáadott értéket termelő, viszont drámaian ingatag mezőgazdaság (meg a módszertan átalakítása, amely az eddig nem mért bűnözés monetizált tranzakcióit is a GDP részévé teszi). Ettől nem lesz jobb Magyarország. Vannak jobb, a humántőkét és így a jövőképességet figyelembe vevő mérőszámok, ilyen a jóllétindex, mely az Egyesült Királyságban a szakpolitikai innováció alapja, de más mérőszámokat is használhatunk: ilyen az OECD Better Life indexe, a londoni NEF Happy Planet indexe vagy a davosi Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsora. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a humántőke állapotát, értékét mérő listákon Magyarország a felsorolás utolsó részén és/vagy folyamatosan romló helyzetben van.
3. Mindezek után még van némi teendő. Nyitottabbá és szabadabbá kell tenni az oktatás szabályozását és felügyeletét, át kell alakítani a tanárképzés rendszerét: tudás helyett képességek és készségek fejlesztésére képezni a tanárokat, iskolai testnevelés helyett az angol nyelv oktatását kötelezővé tenni mindenütt, megszüntetni a rejtett vagy valós szegregációt, szabályozással, támogatással elősegíteni az iskolai mobilitást: el sem kezdeni a duális képzést, viszont felemelni a tankötelezettség korhatárát, és minél tovább képzésben tartani a fiatalokat. Ha valaki nem tudja, ezt hogyan kell, akkor olvassa az érdektelenség és pedagógusfélelem miatt megszűnt, de elérhető Oktpol-Café blogot, vagy menjen el Hejőkeresztúrra, és kérdezze meg Nagy Emesét. Ezek nagy része nem pénzkérdés (az később jön), viszont sokat segíthet abban, hogy lassan a magyar társadalom szerkezete átalakuljon, megerősödjön a középosztály, és legyen, aki adót és járulékot fizet.
4. Magyarország gazdaságfejlődésének legjelentősebb korlátja a politikai és intézményi kockázat. Ezen csak úgy lehet(ne) változtatni, ha a nép felkel, és elzavarja a jelenlegi politikai és gazdasági elit nagy részét. Ez rövid távon nagy kockázat, utána csak jobb jöhet.
5. Amíg ez nem történik meg, addig is van mit tenni. Korlátozni kell a béreket a társadalom tetején, ezért cserébe viszont intézményi stabilitást, kedvező befektetési környezetet nyújtani, hogy a kicsit kevesebb, de még mindig jó sok pénzzel lehessen mit csinálni. A növekvő jövedelmi egyenlőtlenséget csak szabályozási eszközökkel lehet korlátozni. Ez is viszonylag közhelyszerű már, az Occupy mozgalomtól vezető közgazdászokig sokan mondják. A legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelem (és nemcsak bér, hanem az opciós csomagok és bónuszok összessége) egy vállalaton belül nem haladhatja meg a huszonötszörös mértéket. Nem csupán azért, mert nagy az egyenlőtlenség, hanem azért is, mert – az önzésen és a mohóságon kívül – a magas fizetés gazdaságilag értelmetlen, amint arról Daniel Kahneman ír meggyőzően a Gyors és lassú gondolkodás című könyvében. A jövedelemkorlát azt jelentené, hogy vagy kevesebbet kapnak a menedzserek, vagy magasabb lesz a legalacsonyabb bér. Továbbá az a kívánatos hatás is megvalósul, hogy nem leszünk vonzó célpont a külföldi menedzsereknek, ez erősíti a vállalatok magyar menedzsmentjét, és ha van egypár keményebb ember, aki hajlandó a rövid távú profitérdekek mellett hosszú távú társadalmi értékeket is beépíteni a működésbe, már jobban jártunk.
A jó hír az, hogy mindez politikailag képviselhető és társadalmilag megvalósítható. Nem biztos, hogy pont ezeket és így kell csinálni, lehet még sok minden mást is, de összességében valami ilyesmit. Ahhoz, hogy mindez politikai lehetőség legyen, sokat kéne beszélgetni minderről. Vitázni, írni, kommentálni, megegyezni.
Lehet kezdeni például a munka fogalmánál. Az elit mindkét fele ma azt gondolja, hogy munka az, amit fizetésért végzünk. Van, aki ehhez rasszista felhangokat és intézkedéseket foganatosít, van, aki nem. Pedig a munka értékteremtő tevékenység, ami nem csupán pénzzel fizethető meg, és nem csupán pénzért végzik. Az érték ráadásul nem is attól függ, hogy mennyi pénzt adnak érte, és néha a semminek látszó sokkal több, mint a pénzben kifejezett valami.
Attól, hogy Marx szobrát kivitetjük a Közgázról, a könyvek még ott maradnak. Egyelőre. Nos, ehhez is kell egy új elit. A régi ugyanis már soha nem fog megtanulni beszélgetni, érvek alapján vitatkozni, tisztelni az eltérőt képviselőt. Nemcsak azért, mert gyűlöli a másikat, hanem azért, mert már nincsenek vagy soha nem is voltak érvei. Elmondta már mind, újat nem tanult. Én addig Thoreau-t olvasok.
A szerző kommunikációs szakember, egyetemi oktató
*
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
