Hazafelé tartottam a Winstonnal, ami sokkal inkább vánszorgás, mint menés, de hát az évek során hozzászoktam az egyre lassuló tempóhoz. A házunk előtt tébláboltunk vagy tíz perce, amikor három kerekesszékes lány gördült elénk. Bátortalanul megkérdezték, megsimogathatnák-e Winstont, mert egyiküknek az az álma, hogy egyszer legyen egy angol buldogja.
Rutinom van az ilyesmiben: egy angol buldoggal egyszerűen nem lehet anélkül sétálni, hogy az embert megrohannák a csodálkozó, babusgató, érdeklődő vagy értetlenkedő járókelők: és tényleg így horkol? Röfögni is szokott? Komolyan úgy eszik, mint egy malac? Egy ízben egy négyéves forma kislány szaladt oda hozzánk, hogy megsimogassa, s miután végzett, boldogan rohant vissza édesanyjához: anya, anya, képzeld, láttam egy igazi... ööö... lovat! Szóval az angol buldog: külön állatfaj.
Winston is rutinos játékos, szokás szerint nyomta a műsort, odabicegett mindhárom lányhoz, hízelgett, végül leült ahhoz, akiről kiderült, hogy kislánykora óta buldogot szeretne. A lányok – miután elmondtam, hogy Winston azért jár nehezen, mert hét csigolyájánál sérve van, és két éve teljesen le is bénult néhány hétre – elmeséltették velem az örökbefogadás történetét. Winstont december végén találták az utcán, szétfagyott tappancsokkal, csontsoványan. Megláttam a fotóját a honlapon, és tudtam: ő kell. Az orvos nem sok esélyt adott neki: kataton állapotban ült a kennelben, három napig nem is reagált a látogatásaimra. A harmadik napon aztán rám nézett a beesett szemeivel, előrevonszolta magát a rácshoz, és adott egy pacsit. Ennek tíz éve.
