Az ember örömében ritkán kezdi el verni a billentyűzetet. Az inkább a harag, a mérgelődés, a felháborodás, a féltés kifejezésére való. Az olvasó sem azért veszi meg az újságot, hogy megtudja, rendben mennek a dolgok. Márpedig az első gondolatunk a közelmúlt színigazgatói kinevezéseivel kapcsolatban az lehet, hogy végre nem történt semmi botrányos. Nagyon rendjén van, hogy Máté Gábor folytathatja a Katona közéleti izgalmakat kereső programját, reménykedésre ad okot, hogy Kováts Adél veszi át Bálint András színvonalas örökségét a Radnóti Színházban. Nem kifogásolhatjuk, hogy Puskás Tamás továbbviheti a Centrál Színházban kissé hektikus, de mindig érdekes próbálkozásait. Igazi művész pedig aligha irigyli Nemcsák Károlytól a József Attila Színházat.
Az elmúlt évek eseményei, színigazgatói kinevezései után valóban örömtelinek tűnhet föl, hogy most nem történt semmi botrányos. Nem kell meglévő értékek nyilvánvaló pusztulásától tartanunk. Sőt megújulást, a világ és a világszínház változásait szorosan követő, mindig friss szellemet is várhatunk a fővárosi művészszínházakba közelmúltban kinevezett színigazgatóktól.
De azon is el kell gondolkoznunk, vajon minek köszönhető ez a változás. Csappant a kormánypárti mohóság, kifulladt az egész pályás letámadás, elfogytak a kielégítetlen káderek? Kitűnt, hogy a közönséget azért nem mindenütt lehet leváltani, mint ahogyan az az Újszínházban történt? Vagy legalábbis túlságosan nagy kockázattal járna egy ilyen próbálkozás?
